A lélek tánca hív együtt rezegni különleges misztériumokon át. Engedd, hogy a lelkem dala balzsamos érintéssel dédelgesse fájó múltadat, s adjon megnyugvást, erőt és örömöt a Jelen Pillanatban.
Fényes csillag gyúlt az égen. Hirtelen lobbant fel a fénye, s vonzotta tekintetemet, mint egy gyönyörű fényes gömb. Álltam csak a csendes éjszakában, s figyeltem, szememet rabul ejtette. Oly csodás és igéző volt, lágy és édes sugaraival megsimogatta az arcomat. Békés és nyugodt lettem, csak néztem, s lassan, könnyeim patakokban folytak le megfáradt bőrömön. Nyomában keserű emlékek sora rohant meg, olyanok, amelyeket már oly régen eltemettem magamban, s nem akartam, hogy többé hozzám tartozzanak. Meg akartam tagadni az összes fájó emlékemet, azt akartam, hogy csak a szépre emlékezzek. Nem akartam több fájdalmat.
De már felszakadtak bennem a sebek, mint egy lavina, megindultak bennem az emlékek. Először csak óvatosan hömpölyögtek bennem, majd mikor úgy érezték, hogy elbírom őket, felduzzadtak, s elérték végső hatalmas formájukat. S minden ott állt előttem mezítelenül: az el nem sírt könnyek, az illúziók, a csalódások, a bántások, a sérelmeim, és ott voltak saját gyarlóságaim is. Kiegyenlítődtek bennem az elszenvedett fájdalmak és a másnak okozott keserűség. S én nem akartam látni, mert nem akartam szembenézni azzal, hogy én hogyan viselkedtem valaha.
Az emlékek terhe alatt megrogytam, a testem a földre hullt, térden állva zokogtam, s üvöltöttem az éjszakába. Kegyelemért könyörögtem, szomjaztam a megváltást. Annyira vágytam, hogy elhagyjam gyarló énem minden gonosz tettét. S mintha az élet csapásai nem lettek volna elegendőek, ostorozni kezdtem magamat. Nagyobb bántást talán senki nem mérhetett volna rám, mint amivel én illettem saját magamat. Szabotáltam az életemet, a terveimet, a vágyaimat. Megfosztottam magam az örömtől, a boldogságtól, mindattól, amitől piciny emberi létem mosolyt csalhatott volna jéghideg arcomra. Ki tudja meddig álltam ott, s büntettem magam? Évekig? Hosszú évekig.
Senki hangja el nem jutott hozzám, senki simogatása nem hozott meggyötört testemnek megnyugvást. Életem rémálommá változott, a fény kialudt szememből, csak egy bábu voltam, akit ide-oda lökdöstek, élettelen, majdnem halott. De akkor, amikor feladtam magamat, az Ég érintése újra elért. Újra végigsimította az arcomat, s érintése nyomát megnyugvás kísérte. Hosszú idő után végre megpihentem. Újra lélegezni kezdtem, s kinyújtóztam. Kezeim az égig értek, megmerevedett izmaim elernyedtek. Újra voltam, újra léteztem. Mohón kapkodtam levegő után. S a fény, annyira vágytam a fényre! Oly sok időt töltöttem a sötétségben, s most egyre világosabb van! Lassan, érintésről érintésre táncol be a fény az életembe újra. Tánca lágy és vidám, betölti a teret, s egy ponton felerősödik.
Körbenézek, s újra látok színeket! Vannak színek! A szivárvány megannyi színe pompázik körülöttem, már nemcsak a fekete létezik, hanem annyi, amennyit én szeretnék. S mennyi csoda, mennyi misztérium, amely csak rám vár, hogy felkutassam és megéljem. Az élet engem hívogat, gyönyörű hangján, lágy dallamként, édes énekként, hogy korlátaimat zúzzam porrá, s lépjek ki az ő színterére. Hív, hogy fényes ceruzájával rajzoljak magamnak egy új életet, játékba hív, táncolni és örülni.
Bátortalanul nézek vissza a sötétbe, a szikkadt, szilárd, töredezett földet nézem, az egyetlen kóró fát, mi a társam volt valaha, s szívem megtelik félelemmel, de érzem, hogy többé már nem akarom bántani magamat. Elég volt önnön büntetésemből, a kegyelem pillanata most érinti a szívemet. Lágyan simogatja, az igaz megbocsátás édes balzsamával kenegeti és ápolja. A sok sebet most próbálja meggyógyítani. S szívembe az igaz szeretet áramlását kezdi bepumpálni. Érzem, ahogy megtelik élettel, érzem, ahogy újra erőre kap. Most az élettől dobog, az új életért.
Legszebb ajándékom íme megadatott, elnyertem saját magam bocsánatát. A megbocsátás misztériuma lelkemben hosszú utat tett meg, megannyiszor eltévedt, zárt ajtókat döngetett, volt, hogy feladta egy időre szívem ostromát. De aztán utat tört magának, mert ilyen a természete. A fény mindig utat tör magának. S most még fényesebben ragyog! Most, hogy voltam a nagyon sötétben, most látom csak mennyire más a fény! S tudom, hogy nem téveszthetem már szem elől, tudom, hogy most már velem marad. Bármi történjen is törékeny létemben, a fény már bennem van.
Szerelemre ébredtem. Lelkem vágyta megtalálni a társát, s én engedtem, hogy áramoljon bennem minden kívánság és érzés, ami megfoghatóbbá tenné Őt nekem. Aznap szerelmes lettem a szerelembe.
Figyeltem magam, amint elképzelem, hogy ki ő, mivel foglalkozik, milyen tulajdonságai vannak, és hogyan bánik velem. Mindent elképzeltem az utolsó mozzanatig, és közben olyan boldog voltam. Aztán felöltöztem, kikívánkoztam az utcára, a napfényre. A föld fölött lebegtem, mintha már éltem volna ennek a kapcsolatnak minden percét. Aztán megláttam egy férfit. Kedves arcát máris szívembe zártam és kész volt a fejemben a szerelem.
Esténként elképzeltem a mi közös életünket, és ahelyett, hogy kerestem volna valakit, akivel tényleg megismerkedem, ennek az álomnak éltem. Biztonságos volt számomra, ha bent maradok saját magam világában. Ott nem ér csalódás, nincs fájdalom. Ezt az illúziót szövögettem magamban gyávaságból. Elzárkóztam a lehetőségeim elől és elzárkóztam a világ elől. De ez a biztonság illúzió csupán.
S miért gondoltam, hogy nekem jobb lesz így? Felszakadt bennem egy emlék. A szétválasztottság élménye volt ez. S az érzés: mintha a lelkemet valaki kettévágta volna. Bennem ez a két oldal már régen eltávolodott egymástól, külön életet élnek, s velük együtt én is kettős életet élek. Van a gyönyörű, szenvedélyes, elragadó fiatal nő és van a megalázott, szeretetre vágyó, kihasznált kis mutáns. S bennem Vénusz addig nem születhet meg, amíg a női minőség e két oldala nem egyesül újból. Hol egyikhez, hol másikhoz vonzok be az életembe férfiakat, de addig, amíg én nem leszek teljes a nőiességemben, addig olyan társak érkeznek csupán, akik megtiporják azt és kifosztanak kincseimből.
Nemcsak az Univerzumban égett ki a Vénusz bolygó, hanem bennem is. Kár bárkit is hibáztatnom emiatt, nem számít, hogy ki hozta el ezt a pusztulást az életembe, ha egyszer hagytam neki, hogy megtegye. Egyetlen dolgom van „csupán”: hogy újraélesszem magamban a NŐT. Most az a kihívás az életemben, hogy megbékítsem a lelkem, hogy a háborgó részeim nyugalomra találjanak. Csak annyit kell tennem, hogy megtaláljam a gátat magamban, ami elzárja a folyót a tengertől. Ez a gát a kulcs most abban, hogy egyesüljenek bennem az elutasított és eltitkolt részek.
Sietnem kell, mert háborog már a tenger, s háborog a folyó is. Jobb, ha én bontom vissza a falat, minthogy a folyó erőszakkal törje át, és vegye birtokba az utat, hogy agresszívan megpróbálja leigázni a tengert. Mert így végül a cseppjei elvesznek a nagy mélységben, bánatot és fájdalmat hagyva csak hátra.
A bennem élő Papnő mély bölcsessége azonban segítségemre van, hívó szavát követve megtalálom az elcsúszás pillanatát. Peregnek előttem a képek, torlódnak bennem az emlékek. Fájdalmas mindezt újraélnem, de szakad fel bennem a megváltó energia. Először még akadozva, aztán mint a kígyó, úgy tekeredik a sejtjeim között a kundalini, s utat tör magának a megbocsátás misztériuma.
Az űr, ami eddig bennem volt, az most megtelik tartalommal. A hiányzó láncszemek egymásba kapaszkodnak, és összefonódnak, akár a dns. Amit eddig elnyomtam magamban, azt most megengedem, hogy legyen. Szégyen és félelem nélkül. S mint egy liliom, ha kitárja a virágait, úgy nyílik meg bennem a Nő. Felnőtt a kisgyermek, beért a tini lány, s a nő magába fogadta az erejét. Megszelídítettem a bennem munkáló erőket és befogadóvá váltam a valóságra.
Már nem félek attól, hogy megmutassam a bennem élő nőt. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok, aki. Úgy, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, csak mindig önmagam. Nem kergetek olyan ideálokat, amelyeknek meg kell felelnem, csak pusztán mindig magamból szeretném kihozni a legtöbbet. Mert így vagyok boldog.
Születésnapomra az Operaház Fantomját kaptam ajándékba. Régen láttam már az előadást, sok évvel ezelőtt. A fantom dala azonban a mai napig az egyik kedvencem. Kíváncsi voltam arra, hogy most mit fog adni nekem ez a darab. Azóta annyi minden történt bennem, tágult a látószögem. Mint amikor újraolvasok egy könyvet, amiért annyira rajongtam, de ma már más tetszik benne. Kíváncsi voltam a Fantom „ajándékára”.
Amikor először láttam, a gyermeki naivitás még annyira dolgozott bennem. Hittem a jóban és a rosszban. Nagyon megérintett a darab már akkor, de csak a két szerelmesre tudtam koncentrálni, annyira izgultam értük, hogy a Gonosz Fantom ne állja az útjukat, hogy a szerelmük győzzön le minden akadályt. Még haragudtam is a fantomra, hogy hogy lehet ilyen gonosz.
De most egészen más volt az élmény. Nyugtalan voltam már az elején, fájt a fejem, náthás voltam. Mintha a lelkem megérezte volna a közelgő áttörést. Amikor a fantom a színpadra lépett, tompa nyomást éreztem a mellkasomon. Éreztem, ahogy küzd a testem, éreztem, hogy nem akarom őt beengedni. Nézelődtem össze-vissza, aztán bevillant az álmom. Előző este megálmodtam azt, hogy ott ülök, de annyi kivétellel, hogy a fantom kinézett rám, a szemembe, a tekintete fogva tartott és nem engedte, hogy másfelé nézzek. Addig néztem, amíg végre megláttam.
És abban a pillanatban megértettem, hogy mit keresek ott. Amikor a színésznő letépte a fantom álarcát és alatta „szörnyeteg” volt, egy könnycsepp gördült le az arcomon. Egészen eddig elutasítottam önmagam negatív aspektusait, nem tudtam igazán szembenézni azzal, hogy mindnyájunkban lakozik egy fantom. Az árnyék személyiségem most utat kért magának.
Csak ott ültem megmerevedetten a nézőtéren és figyeltem az eseményeket. Már nyitva volt a szívem, átéreztem minden mozzanatot. Az emberek féltek a fantomtól, elutasították őt. Szörnyetegként kezelték és azzá is vált. De így is, a lelke egy mély zugában, még neki is ott pislákolt a tiszta fény. Az a fény, ami végül mégis emberré tette, ami megnyitotta a szívét a jóra.
Csak annyit akart, hogy azt érezze, hogy ő is szerethető. Hogy létezik, hogy ne nyomják el. Magányos életet élt és mindvégig azzal küzdött, hogy senki nem akarta őt, de mégis létezett. Alig kaptam levegőt, amikor rádöbbentem, hogy meg kell nyitnom a szívemet a saját fantomom előtt. Valahogy tudnom kell szeretni őt, és magamhoz ölelni. Nem dolgozhatunk többé egymás ellen, különben sosem leszek teljes. Mindig hiányozni fog valami.
Fájdalmas beengedni az ajtón, akit nem akarsz látni. Nehéz őt hellyel kínálni, és még nehezebb tiszta szívből rámosolyogni, hogy érezze, tényleg örülsz annak, hogy itt van. Csak állsz, és nem tudod, hogy mit is mondjál. A szádba harapsz, aztán ő indul meg feléd. Az ő léptei is bizonytalanok, még nem bíztok egymásban. És amikor megáll előtted, meglátod a fájdalmat a szemében. Voltak évek, amikor harcoltatok egymás ellen, amikor ott bántottátok egymást, ahol csak tudtátok. De mára már mindketten békét szeretnétek.
Szinte öntudatlanul lendül a kezem, s ölelem át. Először fájdalmas az élmény, nehéz szembenézni azzal, hogy mennyi mindent követtem el ellene félelemből. Aztán rám tör a nyugalom. A szívem újra normál tempóban ver, a légzésem lassul. A fantom gyönyörű hangja hív vissza a valóságba. S a fájdalmán túl, látom a szépségét. Már nem szörnyetegnek, nem gonosznak látom. Ő egy szerethető, élhető része a létezésnek és az embereknek. Nem járhatunk többé becsukott szemekkel, tudomást sem véve róla. Aki igazán keresi önmagát, az nem élhet a fantom nélkül. A fantom mélysége az, ahonnan elkezdődik a személyiség. Az alapja. Ha az alapokat nem szeretjük, hiába minden álarc és máz, az egész életünk csak menekülés lesz önmagunk elől.
Ezért csodálatos dolog a színház, mert közel hozza hozzánk azt, amit nehéz meglátnunk és megértenünk. És egy jó színész átüti a lelkeden a karaktert. A fantom megformálója aznap este komoly mélységekbe röpített el, a többi színész alakítása eltörpült mellette számomra. Fantasztikus, hogy ilyen tehetségek kalauzolnak minket a színház, s azon keresztül saját világunkban.
Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Ugyanolyan halott volt a lelkem. Lassan készülődtem. Dolgoznom kellett, de kedvtelen voltam. Egyforma napokat éltem, kevés s csak néha felröppenő élvezettel, mi később visszarántott a mélybe. Indulás előtt a férfit néztem, aki mellett minden nap ébredtem. Kedveltem őt, ismertem régről. Nem volt meglepetés, nem volt szenvedély. Aznap nem sejtettem, hogy életem megváltozik, és minden, ami régen fontos volt, az a porba hull és én eltiprom örökre.
Ugyanolyan este volt, mint bármelyik előtte. Unottan végeztem a dolgomat, fagyos, hideg mosoly ült az arcomon. A megszokás mosolya ez. Azt várják tőlem, hogy mindig vidám legyek. Az életem része lett, hogy megfeleljek a külső elvárásoknak. De ott, akkor történt valami. Bőrömet égette egy tekintet, szememet vonzotta egy szempár, fejemet felemelte egy láthatatlan kéz. S Te ott álltál. Döbbenten néztelek, mintha ismernélek már. Pedig akkor láttalak először. Szívem úgy dobogott, pulzusom ugrált, a gyomrom összerándult: lelkem felismerte lelkedet. Csak néztelek, s nem tudtam a szemem levenni rólad. Rabul ejtettél egy pillanat alatt. Az én szívemet! Amit olyan mélyen elzártam már rég, amiről azt hittem, hogy nem él benne szenvedély. S a szenvedély lángját láttam a szemedben, ami visszavonhatatlanul lángra gyújtott.
Ma sem értem, hogyan történhetett. A félelem vas fogai tépni kezdték a bőrömet, elfordultam, s megtagadtam ezeket az érzéseket. Álmatlanul hánykolódtam éjjel az ágyban, de Te már ott voltál, s nem tudtam többé menekülni. Tudtam, hogy Te vagy az, akire vártam, akiért a szívem dobbant, akiért ide jöttem. De a félelem hidegre fagyasztotta ereimben a vért, s egómmal szövetségben pusztították e gyönyörű és mesés pillanat élményeit.
A férfivel, akivel éltem, a kapcsolatunk lassan, csendben meghalt. Ragaszkodtunk hozzá még egy kis ideig, aztán elváltunk csendesen.
Többször láttalak azóta, köztünk minden pillanat élt. A sors fintora, hogy amilyen erősen és bátran viseltem az élet megpróbáltatásait, ebben a helyzetben gyáva voltam és gyenge. Még ma is látom, ha rám nézel, hogy szemed némán kérlel, azt érzed, amit én. Te is képtelen vagy rá, hogy felém lépjél. Csak nézlek némán, ha látlak, s ennek a pillantásnak olyan értéke van, mesél és csak mesél, régi legendákat, közös élményeket, valahonnan egy másik életből.
Ma már nincs jelentősége, hogy egykor volt egy szempár az éjszakában, ami öntudatlanul ébresztette fel bennem a Nőt. Nincs már jelentősége, hogy hitem olyan erős volt, akár egy kőszikla, és hogy hittem a szerelmünkben. Ma már csak a fájdalom maradt, a lemondás, s a börtön, amibe magamat zártam, s amibe Te is bezártad magadat, közel hozzám, hogy jól lássalak. Nincs annál kínzóbb magányosság, mikor a bizonyosság lakozik lelkedben, hogy tudod, ki a párod, a lelki társad, de képtelen vagy mozdulni felé. Abban a pillanatban, ha megtennéd, lábadat súlyos nehezékek kényszerítik maradásra, ha nyitnád a szád, elfogy a szó, nincs hang, csak csend.
Boldogtalanságba taszítottuk egymást mi ketten. Gyávák vagyunk. S a félelem hangos kacagására ébredek reggel, diadalittas mosoly ül az arcán, ahogyan pusztítja a lelkem virágoskertjét és látja önnön fényes győzelmét. Az egóm fényes, díszes bált rendez, hangosan mulat. Szánakozóan nézi szívemet a rácsok mögött. S szívem némán tűri akaratomat, s, hogy mennyire szenved, onnan látom csak, hogy néha legördül egy könnycsepp rajta, mély barázdát hagy benne. S csak a szívem tudja már, az eszem még nem, hogy milyen árat fizetünk ezért.
Még gondolok Rád, még gondolok az éjszakára, még érzem pontosan úgy, mint akkor, hogyan perzseli a bőrömet a tekinteted, hogyan éreztem meg akkor azt, aki benned él, aki Te vagy. Néma a gyászom, nem tudja senki, milyen különleges voltál nekem. Az udvaron állok, ások egy gödröt, jó mélyet, hogy mindent elfedjen. Alig bírom emelni az ásót, de elszántságom továbbhajt. Az összes élményt, s mindent, amit Te jelentesz nekem, eszelősen szóróm a földbe, s temetek el mindent olyan mélyen, ahogy csak lehet.
S nem sokkal később, mikor arrafelé járok, mikor már nem gondolok erre a fájdalomra, mert jó mélyen eltemettem, látom, ahogyan egy virág bontogatja szirmait a földben. S döbbenten eszmélek rá, hogy mit tettem magammal, mit dobtam el félelemből. A fájdalom, a csalódás, a magány, a keserűség, a lemondás tetején képes egy gyönyörű virág kinyílni, egyetlen csodás, mesebeli pillanatból táplálkozni.
Ha egy történetet el kell mesélni, mindig akad egy szorgos kéz, ami leírja a történteket. De ez a kéz mindig szubjektív, így az elmesélt történet az ő meséje lesz. A saját szemüvegén keresztül nézi a világot, és ezt a történetet is. A nagy mesemondók kora már lejárt, de élnek közöttünk olyanok, akik át akarják örökíteni a személyes történetüket. De mint minden, a jelen valóságban, eladható kell hogy legyen. Talán még a mesemondó nem tesz hozzá és nem vesz el, s talán maga az író sem, ők hisznek a történetben, hisznek a mese erejében és a szavakban. Nem akarnak mást, csak sorsukat beteljesíteni. Mindenki más azonban, akinek nincs tehetsége, nem tudja, hogy mihez kezdjen, és akar egy szeletet az ő tortájukból. A mesélő és az író (ha nem egy és ugyanaz a kettő) adnak neki belőle szívesen. S még több kéz nyúl feléjük, még többet akarnak tőlük. S mire a művész észbe kap, már sehol nincsen az a történet, amit ő életre szeretett volna kelteni, de helyette egy eladható, feltupírozott illúzió készen áll. Ezeknek az embereknek azért van munkájuk, mert mi nem akarjuk a valóságot látni. Szeretnénk egy mesevilágba belecsöppenni, kiszakadni a valóságból és ábrándozni. Nem lehet azonban mindig behunyt szemmel járni! A valóság van, hogy sokkal csodálatosabb és szerethetőbb, mint az illúzió. Azért mert igaz és igazi. Mert nem tökéletes, hanem emberi. És ettől olyan szép. A szereplői mi magunk vagyunk, az igazi emberek, nem járunk maszkokban, amit egy díszlettervező kényszerít ránk. A magunk egyszerű szépségében úgy vagyunk jók, ahogyan vagyunk. S a történeteink is úgy jók éppen, ahogyan vannak. Nem kell színezni azokat, nem fontos, hogy peregjen a dob, ha a mesélő belekezd. Nem kell, hogy nagyközönség hallgasson, az is elég, ha kevesen figyelnek oda, s ők mesélik tovább, terjed szájról szájra. Nem számít a külcsíny, amibe szakemberek próbálják belepasszírozni az én történetemet, mert nem az a fontos. Csak az számít, hogy mit szeretnék elmondani, s mennyire tudom őszintén önmagam mélységét feltárni. A mondanivalóm úgyis megtalál. S a te mondanivalód rám talál. Nem kell keresnem, kutatnom. Csak engedni, hogy megérkezz az üzeneteddel. S minél több igaz szívű mesemondó jár majd köztünk, úgy hoznak minket embereket közelebb egymáshoz. Már nem a távolmaradás lesz a cél, nem emelünk falakat magunk és mások közé, hanem az, hogy meghalljuk, hogy a másik is ember. Hogy ő is ugyanazokkal a kihívásokkal áll szembe, mint én. Amikor körbenézünk, embereket látunk újra, nem a frusztrációink által kreált démonokat. Megtartjuk egymást és segítünk egymásnak. Nem adjuk el többé magunkat, hanem mindenkinek odaadjuk magunkat. Mert a szeretettel elmesélt történet utat tör magának bárkihez, mert ilyen a természete. Keresi a fényt.
Tegnap az utcán sétáltam. Láttam egy nőt, amint nevetve egy tolószéket tol. A tolószékben egy vak férfi ült, akinek hiányzott a lába. De mindketten nevettek és bohóckodtak. A szemem megtelt könnyel, gyönyörű látvány voltak ők így ketten. A szeretet szinte kézzel fogható és tapintható volt. Ez a jelenet fényt hozott sötét gondolataim közé. Hirtelen már nem éreztem a problémáimat olyan súlyosnak és nehéznek. Kizökkentett önbüntető gondolataim közül és más megvilágításba helyezte jelenlegi életemet.
Hálás vagyok azért, hogy ennek az élménynek a részese lehettem. Tudatosult bennem, hogy azáltal, hogy engedek a félelem sötét energiájának, nem találok könnyebben megoldást a kihívásaimra. Viszont beengedek az életembe egy igen nehéz töltést, ami aztán beszivárog a minden napjaimba és a sejtjeim közé. Nem értettem, hogy hogyan lehet úgy megoldani valamit, hogy meg is éljem a fájdalmat, de el is engedjem. Amíg ezt az elmémmel akartam megérteni mindig zsákutcába futottam.
De ebből a zsákutcából tegnap megjöttem. Ez a jelenet megnyitotta a szívemet a megoldásnak. Bármilyen nehéznek is érezzük a jelenlegi helyzetünket, nem veszíthetjük el az örömöt az életünkből. Nem engedhetjük, hogy a félelem, a fájdalom mindenünket elvegye!
Ha térdre is kényszerít az élet, nem szabad túl sokáig az önsajnálatban dagonyáznom. Saját magamért tartozom annyi felelősséggel, hogy felállok, leporolom a térdeimet, és nevetek egyet igazán, tiszta szívből. Ha nem teszem meg, az idő gyorsan továbbszáll, hirtelen repülnek a napok, hónapok, évek. Mire észbe kapok, már egy megkeseredett ember néz vissza a tükörből. Ez igen nagy luxus lenne számomra.
Ebben a testben ez az egy életünk van, hát igyekezzünk minél jobban használni a lehetőségeinket. Lássuk mindig a fényt magunkban és másokban is. Segítsünk a többi embernek úgy, hogy a saját életünkkel mutatunk példát. Ahogyan én is láttam tegnap. Ott volt a bizonyosság, hogy így is lehet élni sokkal nehezebb körülmények között, mint ahogy én élek. Mert van hitem abban, hogy én teremthetek önmagam számára egy szebb életet, de van, hogy nem tudom, hogyan csináljam. A családom máshogyan él, nincsen mintám rá. Ilyenkor az Ég megsegít, és ha nyitott vagyok az üzeneteire, akkor a megoldást tálcán kínálja.
Ilyen egyszerűen üzennek ők számunkra, ne engedjünk az elme szövevényes gondolatainak, csak figyeljünk. Minden válasz itt van, mindenki számára elérhető. Ne próbáljuk meg ennek a módját korlátozni, csak szabadon engedjük vezetni magunkat.
Örömre mindig van ok, ha minden nap találunk magunknak okot az örömre, lényünk természetes részévé fog válni. Eljön a nap, amikor már nem kell okot találnunk arra, hogy örüljünk, és mi magunk leszünk az öröm! Te látod így magadat a nem túl távoli jövőben?
Minden akkor kezdődött. Szikrázóan ragyogott a déli napsütés, de a lágy szellő be-bekacsintott hozzánk időnként. Fáradt voltam, sok terhet cipeltem a vállaimon. Nehéz időket éltünk. Még nagyon fiatal voltam, és már mennyi mindent láttam. Már fel kellett volna készülnöm arra, hogy Ő távozik közülünk, de nem bírtam elfogadni ezt. Nem akartam foglalkozni vele. Aztán eljött ez a reggel, amikor azt hittem, hogy csak egy újabb gyönyörű nyári nap, azt hittem mindössze csak annyi fog történni, hogy Édesanyám szülinapjára készülünk. Fura és kegyetlen érzés volt egy szobában ülni a halállal. És Ő már mozdulatlan volt. Feküdt az ágyon, s körülötte mindenki sírt. Az én arcomról is potyogtak a könnyek, de mintha a távolból nézném, hogy mi történik. Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Annyit imádkoztam, hogy visszafordítsam azt, amit nem lehet. Bármit odaadtam volna az Égnek azért, hogy tovább élhessen, de Ő kellett. Eddigi életemben soha semmi nem fájt még ennyire, s aztán vége. Nincs tovább. Álmaimban néha még meglátogat, mindig boldog és mosolyog. Sok idő, hosszú évek teltek el azóta. Ma már tudok róla beszélni, de akkor ott, bezárkóztam. Ellöktem magamtól mindenkit, nem akartam több fájdalmat. Az elengedés nekem hosszabb folyamat, és nagyon sok el nem sírt könny van a szívemben, mert volt, hogy nekem kellett keménynek lennem, hogy más támasza lehessek. Az arcom megkeményedett, de a hideg márvány alatt tombolt bennem az üvöltő gyerek, aki gyászolni akarta azt, akit ennyire szeretett. Nem engedtem neki. Állandóságot akartam az életembe, nem akartam új embereket beengedni, mert nem akartam őket elveszíteni. De mindezt akartam. A szeretetnek nem lehet falat állítani, azon is átszivárog a finom esszenciája. S amikor legkevésbé számítasz rá, barátokra lelsz. Segítitek, támogatjátok egymást az életben, együtt álmodtok álmokat. Aztán, amikor a legkevésbé számítasz rá, rajtad üt az elválás órája. Az éjszaka leple alatt oson a szobádba, és hiába küzdesz ellene, alul maradsz. Egy barát elvesztése újra ugyanazt az érzést hozta elő bennem. Egy fagyos kéz simítja szívemet, és annyira küzdök ellene, nem akarom, hogy a marok rászorítson. Nem szeretnék megint keményebb lenni. Már elsírom a könnyeimet, könnyebben engedem el, mert tudom, hogy legalább néha láthatom. Könnyebb most így nekem, ha örökre távozna, talán belehalnék megint egy kicsit. S talán még a remény apró, pici csírája, a szívem legeldugottabb sarkában ott éledezik, hogy tudunk még egymással tiszta szívből, sérelem nélkül beszélgetni. De így, vagy úgy, nehéz az elengedés. Szívet próbáló, olykor gyötrelmes. Olykor érezzük, hogy ideje és helye van, olykor pedig csak lesújt, mert nem számítottunk rá. De ezeknek a nehéz elmúlásoknak szívből sosem tudok majd örülni. Hálás vagyok a tapasztalatért, a tanulásért, de mindig szomorú vagyok, ha eszembe jut. Ettől függetlenül nem bántam meg soha, egyetlen döntésemet sem, mert azok miatt váltak életem részeivé ők is, és még sokan mások, akik velem vannak. S ha fáj, hogy elveszítettem valakit, odafordulok ahhoz, aki még velem van. Ez segít, hogy gyakran tudtára adjam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Mert így nem kell majd később azon vívódnom, hogy mindent elmondtam-e, hogy tudják-e, hogy hogyan érzek. A nehéz emlékeim között megbújik a szeretet, nincs harag, nincs düh. És ez az, ami erőt ad. Nehéz úton jöttem idáig, de mélyen értek meg bennem ezek a szavak: szeretet és elfogadás. A legféltettebb kincseim, de nem ásom őket mélyre, szétszórom ezeket a világban. Nem birtokolhatok többé semmit, csak tárt karral, alázattal mehetek tovább. S mikor sikerül, megpihenek egy pillanatra...
Amikor nehezebb kihívásokkal találom magam szemben, először megijedek. Görcsbe rándul a gyomrom, hogy hogyan fogok jól válaszolni a hívásra. Ugyanaz a félelem kapcsol be még mindig, mi van, ha nem vagyok elég jó. Ezt az érzést már jól ismerem, ha jön, sóhajtok egy nagyot és felveszem a kesztyűt. Már tetten érem könnyedén. A legutóbbi alászállásomkor azt hiszem a nagy részét át is égettem magamon. Gyötrelmes találkozás volt, ilyen nagy fájdalmat régen nem éreztem már. Megint egy nehéz szakaszt hagytam magam mögött, s mint egy felfelé haladó spirál tekeredem tovább. Olykor a spirál nem felfelé halad, hanem körbe-körbe, de minél tudatosabban élem meg a napjaimat, annál könnyebb elcsípni ezeket az ismétléseket. Ekkor eljutok oda, hogy nem szabotálom tovább a saját életemet, szabad folyást engedek az élet áramlatának. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Ezekben az időkben, amikor elengedem a gyeplőt, nagyon sok minden történik velem, nagyon intenzíven élem az életet, sok tanítás érkezik. Igyekszem ezeket tudatosítani magamban, s nagyon szeretném mindegyiket fénnyé tenni. De ez mind csak akkor derül ki, amikor az élet megméri a tudást, ami benned van. Tudod-e ezeket a tapasztalatokat a magad javára fordítani, avagy az adott témában futni kell-e még egy-két kört. Amikor benne vagyok a történésekben, akkor nehezemre esik örülni a fájdalomnak, de ez így van jól. Ha fáj, az egyetlen, amit tehetek, hogy megengedem magamnak azt, hogy fájjon. Aztán pedig, ha az utolsó hajszálamon is végigért ez az érzés, a zsigereimben mártózott meg, akkor felállok. Büszkén, felszegett állal az Ég felé nézek, utoljára beleszagolok ebbe a dohos, mély, sértő fájdalom-szagba, majd kifújom magamból. Elindulok előre. Hátranézek, hogy lássam, mi az, amit magam mögött hagyok. El kell távolodnom egy kicsit, hogy legyen rálátásom arra, hogy mi történt velem. Ahogy a távolból szemlélem azt a stációt, amit elhagytam, már nem tűnik olyan félelmetesnek, már nem akarom eltaszítani magam mellől. Megszerettem, mert megismertem. Megnéztem a gyökerét, tudom, hogy miből táplálkozik. Nem akarom kiszakítani többé magamból. Visszasétálok, és szívem szeretetével feldíszítem ezt az oltárt. Van rajta rózsa, liliom, selyemszalag. Szeretettel nézem, s tudom, hogy a félelemnek ez a formája már nem tér vissza az életembe. Ahogy távolabb emelem a tekintetem, pontosan meg tudnám mondani, hogy mivel lesz még dolgom, hiszen látom a stációkat, látom, hogy melyik dísztelen. S amelyik halvány, s a szeretetemnek semmi nyoma, na azzal az érzéssel, biztos, hogy találkozom még. Biztos, hogy mély alászállás lesz, de hiszek benne, hogy meg tudom majd szelídíteni. Hiszek benne, mert látom, hogy már sokszor sikerült. Nem futok többé versenyt az idővel, nem támasztok elvárást magamnak, hogy mikor kellene ennek megtörténnie. Egyszerűen beérem annyival, hogy tudom, hogy találkozunk még, s akkor ott lesz bennem erő, hogy szembenézzek az érzéssel, s gyengéd legyek hozzá. Akkor az összes földre hulló könnyemet a Földanyának ajánlom, legyen az övé is az én tanulásom. Ajándékozza másnak is ezt a tudást. Szeretnék én is jó lenni hozzá, és nemcsak azért, mert mindig mindent megadott nekem, amire szükségem volt.
A vágyam hajt száz világon át. Megtapasztalni szeretnék annyi mindent, mit nekem rejt ez a világ. Repülni volna jó, messzi-messzi földek mesés tájaira eljutni, megannyi csodát látni az életben. A vágyam az, ami minden napban minduntalan tovább hajt, újabb megtapasztalások felé. Szükségem van az élet ajándékaira, amelyet elszórt nekem, s szeretném mindet megtalálni! Szeretnék napon át csak élni, minden pillanatban ott lenni, ott ahol Most van. Nyitott szívvel befogadni mindent és mindenkit, és szeretném, ha szeretettel tudnék minden helyzethez fordulni. Ha egy rózsaszín selyemszál kötne össze minden emberrel és minden helyzettel, nem mérgelődnék többet. Nem is zsörtölődnék. Nem aggasztana, ha mások nem úgy viselkednének, ahogyan én elvárom. Tudnám őket úgy is tiszta szívvel szeretni, ha úgy viselkednek, ahogy tudnak, ahogy tőlük telik. Reggel törülköző helyett egy ragyogó szivárványt ölelnék magam köré, abba súgnám minden vágyam, azzal simogatnám magam. Sugarai lágyan érintenének, s befogadnám a szivárvány összes színét! S továbblibbennék, a tükörből azt a csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen csodát látnám, aki tényleg vagyok, nem bántanám magam többé a rossz gondolataimmal. Édes rózsa illatot hintenék magamra és rohannék a szabadba, hogy azonnal megöleljek egy fát. S táncra perdülnék a pillangókkal, miközben szívem minden dobbanásával hálát adnék a Földanyának, hogy befogadott és otthont adott. Minden nap bocsánatot kérnék korábbi gyarlóságomért, amiért nem vigyáztam rá jobban. De olyan nehéz ezen a földön így élni. Igyekszem nap, mint nap. S azért küzdök, hogy egyszer minden nap így élhessek! Azért inkább most szenvedek, ha kell, tudom, hogy vár rám az élet, hív magába egy új jövő. S én indulok felé, még ha az út rögösebb és fárasztóbb is, mint számítottam rá. Néha arcomba vág a sors buzogánya kegyetlenül, amikor hagyom, hogy erről az útról máshová csábítson megannyi szirén megigéző hangja. Olyan fájdalmas arcul csapás tud lenni, hogy szemeim szikráznak a fájdalomtól, fejem kitisztul, s mikor visszatekintek, látom, hogy drága Angyalaim megannyi módon próbáltak eljutni szívemhez, de meg sem hallottam őket. Ezért szeretnék nyitott szívvel megélni minden pillanatot, mindig ott lenni. Ott a Mostban, a legszebb helyen a világon. Mindig ott, ahol a pillanat ér éppen.
Olyan sok kihívás van egy nő életében, néha azt érzem, hogy kevés vagyok ehhez. Aztán olyan erőforrások kerülnek elő belőlem, amikre nem is számítottam. És ki tudja, hogy honnan jön ez az ősi, mindent elsöprő erő? De amikor kell, itt van.
Vannak olyan időszakok, amelyekben nehéz nőként reagálni a kihívásokra. Van, hogy megkeményedik a szívem, van, hogy elzárkózom a világ elől. De aztán újra felragyog bennem a nap, tudom, hogy minden történésnek értelme van.
Amikor tudatosan nőként éltem meg a mindennapjaimat, olyan nehéz volt visszatalálni a lágyságomhoz. Engedni, hogy segítsen valaki, hogy ne egyedül cipeljem a terheket. Megvárni, míg a biztonsági őr kinyitja a bankban az ajtót, nem berontani a terembe, mint egy győztes hadvezér. Ebben az időszakban, amikor engedtem, hogy nőként kezeljenek, nagyon sokat tanultam saját magamról. És még többet az igazi nőiségről. Nem is gondoltam, hogy ennyire jó nőnek lenni!!! A társadalom megpróblája elhitetni velünk, hogy a nőknek egyetlen feladata az életben az, hogy anya legyen, de ennél annyival több jut nekünk! Annyi mélység és odaadás rejlik egy női lélekben, s annyi igaz hívásra tud rezonálni a szívünk!
Ma már azt érzem, hogy büszke vagyok arra, hogy nő lehetek. Nem olyan rég, még álom volt számomra, hogy a reggeli ébredés után, bájosan mosolyogjak vissza az arcra a tükörben, hogy a figyeljem a testem apró kívánságait és kényeztessem, ne csak kihasználjam a végtelenségig. S egy igazi csoda, mikor ez a büszkeség megszületik valakiben.
Fantasztikus érzés, amikor nem sütöm le a szemem, ha belépek egy terembe, s nem keresem kétségbeesetten az első szabad helyet, hogy szabaduljak a vizslató tekintetektől. Felszegett állal, büszkén lépek ahhoz az asztalhoz, amit pont jónak találok ahhoz, hogy délután kávémat elfogyasszam... S közben állom a tekinteteket, még néha "véletlenül" el is mosolyodom...
Feladtam egy olyan ideálképet, amilyen lenni szeretnék. Amilyen szerintem a tökéletes nő. Mondanom sem kell, hogy ez az ideálkép nagyon távoli az én adottságaimhoz képest. Már nem akarok máshogy kinézni, éppen csak mindig magamból a legtöbbet kihozni. Szeretettel bánok magammal, s nem bántom a testemet, amiért nem egy topmodell alakja néz vissza a tükörből. Felszabadító, amikor el tudod fogadni magadat olyannak, amilyen vagy.
Vannak pillanatok, amikor elgyengülök, amikor nem vagyok egyensúlyban, akkor még tudom önmagamat ostorozni, de azonnal tetten is tudom érni magam. Így felül tudom írni ezt a régi programot, amit futtatok magamban. Nem akarom többé bántani magamat, mert nem ezt érdemlem. Azt érdemlem, hogy királynőként bánjak saját magammal, s így jön el, aki királynőként bánik velem, és a tenyerén hordoz.
A bennünk mélyen élő, ösztönös vadász olykor olyan szimat után ered, amely hamis. Vajon, hogy engedhetjük, hogy hamis vágyak, illúziók nyomába eredjünk és olyan vadra vadásszunk, amely nem nekünk való. Hogyan képes annyira elkápráztatni valaki, hogy a vonzásából alig bírok szabadulni, miközben nem történik semmi, csak nézem messziről, vágyakozva.
Hogyan hallgathatok egóm szavára, aki tol felé, aki akarja, hogy akarjam őt, amíg már egyáltalán nem látok tisztán, mint egy szenvedély beteg, aki nem élhet az anyag nélkül, de már vele sem jó. Már csak szenved tőle. Én is így jártam az illúzió szőtte szerelemmel...
A vadászat hosszú és gyötrelmes volt, a végén már nem tudtam, hogy ki üldöz kit, és ki csalogat kit. Már önmagam sem voltam, egy távoli jövő cukor máza végleg elolvadt. S szabad vagyok, újra szabad. Amikor mélyet szippantok a levegőbe, amikor engedem, hogy a napsütés simogassa az arcomat, amikor végre újra élek, s szerethetek, érzem, ahogy újra betöltődik a szerelem energiája az életembe. Még nem öltött alakot, még nem látom őt, de érzem, hogy itt van, s vár csendesen, amíg készen állok arra, hogy befogadjam.
Nincs több vadászat. A nő nem lehet többé vadász, de vad sem. A nő csak nő most már, csendesen, békében ül a réten, s egy gyönyörű, édes pillanatban egy pillangó száll le a vállára. S a pillangó teljesen elvarázsolja őt, suttog a fülébe kedves szavakat, udvarol neki. De ha a nő birtokolni akarja, s tenyerébe zárni, a pillangó tovaszáll. Addig marad csupán, amíg szabad lehet ő is és a nő is. S így a legnagyobb boldogságot adja meg önmagának és a nőnek is.
Ez a pillanat örökké tarthat, s ha többé nem a pillanat varázsa élteti őket, nincs többé jövőjük. Ha a pillanat elvész, a jövő is elpárolog vele együtt. Azonban, ha a pillanat marad, maradnak ők is mindketten, együtt lélegezve, szívük együtt dobban a réten, miközben tovább halad az életük közösen.
Ez a cél, s ez minden, amit a szívem kíván, hogy egy szívként dobbanjon egy olyan férfival, aki valóságos, és aki szintén szabad. Elfogy a vadász mező, elfogy az egó szava, megszűnik a birtoklás, s a helyében már csak a tiszta, éltető szeretet marad. Vége a vadászatnak...
Vajon miért olyan keserves a tükörbe olykor belenézni? Miért olyan nehéz az elgyötört arcommal találkozni? Talán azért, mert tudom, hogy aki most visszanéz, nem én vagyok, s nehezen szembesülök saját gyengeségeimmel.
Nagyon hosszú-hosszú éjszakákon vagyok túl, az álmatlanság befúrta magát a tudatalattimba, nem engedi, hogy meneküljek. Éjszaka, amikor elcsendesedik minden, megtalálnak érzéseim, gondolataim. Fájó könnycseppek hagynak nyomot az arcomon, amit csak én látok, de én látom.
S arra gondolok, hogy mindenki annyi feladatot kap, amit elbír. Lehet, hogy csak éppen, de azért elbír. S ha az élet elvesz, mindig ad helyébe. Ennek a gondolatnak lágy szellőjével simogatom most sajgó szívemet. S kihúzva magam, állam felszegem, erősen állok.
Csak az, aki most nagyon közel van hozzám, tudja, hogy min megyek keresztül, s talán még ő sem pontosan. Talán, mert még én sem tudom, hogy egészen mi is történik velem, bennem.
Néha úgy érzem, hogy bár én vagyok a filmem főszereplője, most mégis kiálltam volna a képből, s csak bámulom, hogy mi történik a vásznon. Látom, hogy ott vagyok, hogy ott lézengek én is, de inkább csak a testem. Én itt vagyok most, a vászon szélén, és nézem a többieket az én filmemben. Ki mit csinál, mit mond, milyen az arca.... S ki az, ki távozik.
Láthatatlan vagyok most, eltűntem. Már a vásznon sem vagyok. Egy kísértet, aki csak lézeng a barátai és családja között. S lám, néhány kedves arc, akik nem bánják, hogy most nem vagyok tökéletes, hogy most nem tudom, hogy mit kell tennem. Nem bánják, hogy csak vagyok, ímmel-ámmal. Kedvesek velem továbbra is, mert igazán szeretnek.
Eltűntem, mert nem akarom azt a torz tükröt nézni, amiből egy mutáns néz vissza. Ez nem én vagyok, tudom. S nem az fáj, amit a tükörben látok, mert tudom, hogy én más vagyok, az fáj, hogy valaki tartja azt a tükröt. Egy barátom tartja, akinek csillogó, lágy lénye mindig elvarázsolt, s akivel az utóbbi időben oly távolra kerültünk egymástól. Most mérges, dühös, elkeseredett, talán gyűlöl is. Nem tudom. A tükrét haraggal tolja elém, s bizonygatja egyfolytában, hogy én vagyok benne, csak nem látom magam. Nem látom magam tisztán.
Távolodok. Egyre jobban. Szinte már visszavonhatatlanul. Nem, ez nem én vagyok. S ő sem az, akit én úgy szerettem régen. De akkor ki? Régen volt....
Most megint némán ülök a filmem szélén. Jól eltűntem. Talán vissza kéne mennem. Igen, indulnom kéne. Lábam még erőtlen. Talán pihenhetnék. De nem. Az élet vár. Vár az életem, ami annyi csodát rejt még, ami annyi mindent szeretne még mutatni! Vissza kell térnem, újra meg kell, hogy leljem magam. A testem, a lelkem, a szellemem újra egyesülnek. Összeszedem a darabkákat, amelyek összetörtek bennem. Megint meghaltam egy kicsit.
Időközönként, amikor sürgetem a változásokat, és több színtéren bolygatom az életemet, mindig meghalok egy kicsit. S aztán mindig talpra állok. Az élet megajándékoz új tapasztalatokkal, új élményekkel. Sosem bánom meg, csak abban a pillanatban, amikor úgy fáj. Nagyon fáj, feszíti a mellkasomat, van, hogy az oldalam beleremeg, alig bírom el a szívemet. S aztán lassan, eltűnik a nyomás, lehull róla a fátyol, s én újra könnyűnek, lágynak és boldognak érzem magam.
S mindeközben három dologba kapaszkodok, hogy az ujjaim görcsbe állnak, az ujj begyeim hófehérek lesznek annyira szorítom: a hitem, a szeretet és a bizalom. Ezt nem veszíthetem el soha, mert ha ezek nem léteznek, én sem létezem....
Minden nehéz tapasztalás hoz ajándékot a kezében. Valószínű, hogy szükségünk van az ajándékokra, ezért vonzzuk be a nehezebb élethelyzeteket.
Ha félelem nélkül meglépjük szívünk igaz vágyát, talán egy ismeretlen és rögös útra lépünk, de nem jelenti azt, hogy ez az út ne lenne szép. Sőt, tapasztalatom szerint a könnyebb út, az csak látszólag a könnyebb, hosszú távon mégiscsak a nehezebb, mert sok megalkuvással, illúzióval jár együtt.
Ha az élet döntés elé állít minket, akkor hallgassunk mindig a szívünkre. Most ez a tapasztalat, ami végigsöpör az életemen. Én akartam a változást, mint már írtam korábban is, és most más területen is elkövetkezett a megújulás ideje. S bár nehéz, de úgy döntöttem, hogy nem vezérelhet a félelem. Többé senki nem tarthat sakkban, és senkitől nem függhetek. Én magam mozgatom az életemet, nem pedig a görcsös stressz. S ez a lépés felszabadított. Azt érzem, hogy szabad vagyok.
S nem hat rám a világ válság, sem az itthoni, terveim ugyanúgy valósulnak meg szépen sorjában, mint eddig. És ami most történik velem, az a 3 kívánságom szerint a második. Önmagamra találok és megvalósítom magam. Az új otthon léte erőt adott, hogy olyan más területen is változtassak a meglévő helyzetemen, amivel eddig nemigen akartam foglalkozni. De a változás ilyen. Jön és bepörgeti az életemet, mint egy forgószél végigtombol a hétköznapjaimon, aztán meglátom, hogy mi az, ami igazi és valódi körülöttem, mert az megmarad, a többit pedig levágja rólam. S ilyen módon nem bánom,hogy ami illúzió, ami szín játék és ami hazugság, az eltűnik. Saját életemre nézve érdekes végiggondolnom, hogy miért vonzom be ezt az életembe, miért nem szeretem és tisztelem magam annyira, hogy ezek már messziről elkerüljenek.
De talán most már, hogy tetten értem ezeket, talán többé nem térnek vissza. Most a három igaz segítségem a HIT, a BÁTORSÁG, és SZERETET lehet csak. És a biztos tudat, hogy nem vagyok egyedül, segítség mindig akad! Más útkeresőnek, aki komoly döntés előtt áll, azt mondhatom, hogy bátran lépje meg azt a lépést, amit valójában szeretne, mert ennél felszabadítóbb érzés nincs is a világon! Nehézségek pedig mindig lesznek, csak az nem mindegy, hogy hogyan állunk hozzá, és hogy van-e egy-két Angyal a közelünkben, akik hirtelen alánk nyúlnak, amikor összerogynánk...
Várok egy csodát, várok egy jelet. Ma eldől minden, ma kiderül, hogy az Univerzum és én ugyanazt az álmot építjük nekem, vagy nem.
Két hónapja minden lélegzet vétellel ezt az álmot (is) teremtem, s most itt az idő, cselekedni kell. Tudom, ha ez szívem igaz vágya, akkor minden segítséget megkapok hozzá.
Szeretnék elköltözni otthonról. Azt érzem, hogy eddig ezt én magam is blokkoltam, de most itt az idő, hogy szembenézzek a félelmeimmel és győzzek!!!
Elköltözöm. Eddigi kényelmes életemet lecserélem egy még kényelmesebb életre. Az új életemben én teremtem meg magamnak az életem feltételeit, a házam falait. Én leszek felelős a döntéseimért, s azért, hogy mit eszek, vagy mit nem eszek. Egyedül leszek. És mégsem. Talán ez is egy blokk volt eddig, de ez csupán egy illúzió, sosem vagyunk egyedül!!!
De amíg eljutok ide, és ezután is, szükségem van a segítségre és a támogatásra. S tudom, ha kérem, tudnom is kell elfogadni, még ha nem is abban a formában érkezik a segítség, ahogy én azt elképzeltem. De úgy érzem, hogy már be tudom fogadni. Megtanultam kérni, s most tanulom, hogy el is tudjam fogadni az élet ajándékait.
Hiszen a legtöbb esetben mi magunk akadályozzuk meg a kért ajándékok manifesztálódását. Többnyire azért is, mert nem tudunk elfogadni, befogadni, meg aztán azért is, mert nem vagyunk elég kreatívak. Mi kigondolunk valamit, hogy hogyan, s ha az Univerzum fantasztikus humorával játékot és színt akar vinni a történésekbe, nem engedjük, mert ragaszkodunk saját elképzeléseinkhez. Micsoda pökhendiség! Ezzel azt mondjuk, hogy mi magunk jobban tudjuk, hogy mit, hogyan kell csinálni! Ahelyett, hogy elengednénk a kérésünket, s hagynánk vezetni és meglepni magunkat az élet által.
Ha majd egyszer ezt a módszert is kipróbálja valaki, nagyon meg fog lepődni, hogy milyen leleményes és találékony az Egy Kéz, amely megírt nekünk mindent. És egyet soha nem felejtsünk el: fantasztikus humora van! Törekedjünk hát arra, hogy együtt tudjunk nevetni vele! Aláírom, nem mindig könnyű, de ha elkapjuk a könnyedség fonalát, immár a másik oldalon csodálkozunk, hogy régen mit aggodalmaskodtunk ennyi mindenen.
Szóval, most én is egy ilyen Univerzum játékba neveztem be, a társasjáték neve: Költözzünk ideális lakóhelyünkre. Már kettőt léphettem is előre, s remélem tovább folytatódik nyerő szériám. A következő dobásommal kiütöm a vetélytársamat, s szeretetteljes barátaimmal elköltözünk a legcsodálatosabb helyre, amit jelenleg el tudok képzelni otthonomnak. Gyönyörű és másod sorban hatalmas zöld terület övezi álmaim netovábbját. Kiskutyám nem kis örömére. Milyen boldog lesz ő is, hiszen komoly feladat lesz neki, hogy egy ekkora területet védjen. És még új barátai is lesznek, hiszen az én barátaimnak is vannak kutyabarátai, akik szintén új otthonra lelnek a majoron.
Szóval, ma dobom a következőt a játékban. Eddig sikeres voltam az életvezetésemben, s most is bizakodva tekintek az új kihívás elé. Ha mégis lepattanok, legalább tudni szeretném, hogy mindent megtettem azért, hogy ezt az álmomat beváltsam a valóságba. Ha azonban mégsem ez a jó mértékegység az átváltáshoz, legalább megkaptam a kellő lendületet ahhoz, hogy végre költözzek!
S mivel tavasz is van, kell a változás is, egy költözésnél jobban semmit nem tudok elképzelni a jelen helyzet kiaknázására. Szóval, az Égiek támogassanak, s este fogják a kezemet, amint eldobom a kockát...
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mindenkinek ugyanazt jelenti-e az őszinteség? A magam megtalált válasza erre a kérdésre az, hogy nem. Sajnos azt tapasztaltam, hogy a legtöbben csak bizonyos határokon belül őszinték egymáshoz és ezt saját maguk számára tökéletesen magyarázzák, hogy helyesen cselekszenek.
De miért hazudnak, vagy hallgatnak el emberek egymás elől dolgokat? Ha már valaki meglép valamit, és elmond valamit, amit nem lehetne, akkor az miért nem megy már, hogy fel is vállalja?
Szerintem ettől nem működnek az emberi kapcsolatok. Ezért van az, hogy a hazugságok, füllentések hálójában előbb-utóbb már mi magunk is elveszünk, s az álarcunk ráég az arcunkra.
Lehet egy barátság igazi, ha ez az alapvető kommunikációs forma nem teljesül? Nem a barátok előtt lehetünk éppen az, aki vagyunk, mert ő olyannak fogad el, amilyenek vagyunk?
Nem véletlen, hogy ez a kérdés ennyire foglalkoztat, mert mi történik akkor, amikor tetten éred a barátodat, hogy nem őszinte veled? ÉS aztán vársz, és csak vársz, és nem történik semmi. Mindenről beszéltek, csak a lényegről nem. Értem, hogy egy feldolgozásnak több fázisa van, és ennek egyike a menekülés. Talán még önmagunk elől is. De a barátunk, ő úgy szeret, ahogyan vagyunk. Elesetten - életerősen, duzzadó tetterővel - halogatással, ragyogóan - halványan, mosolygósan - szomorúan. Attól függően, hogy az érem melyik oldalán vagyunk éppen.
Nem tagadom, az élet keményen meg tud minket tépázni, és van, hogy néha csak jó úgy lenni. De a hazugságaink nemcsak minket törnek meg, hanem a barátainkat is, akik tetten érnek minket eközben. És aztán azon gondolkodnak, vajon hol rontották el a barátságot? Igen, most én is ezen gondolkodom. Hol rontottam el? Milyen vagyok - voltam, amiért nekem nem lehet elmondani valamit. Amiért álarcot kell húzni előttem?
Fájdalmas felismerés volt, és azóta is marja a lelkemet ez a kérdés. Nehéz zöld ágra vergődnöm ez ügyben. Nem indulhatok ki mindig magamból, és nem hihetem, hogy mindenki hozzám hasonlóan működik. Főleg azért sem, mert egyáltalán nem biztos az, hogy ahogy én vagyok összerakva, az a jó. De egy biztos, én nem tudok és nem is akarok hazugságok között élni. Sokáig hunytam be a szememet, és csináltam úgy, mintha nem látnék dolgokat. Sokáig tusoltam el én is a magam kis történeteit, sokáig mást adtam elő magam helyett, mert azt hittem, hogy az jobb lesz mindenkinek. De már nem vagyok ilyen. Talán pont ezen helyzetek miatt lett ez olyan fontos az életemben. Az igaz mondás. De minden helyzetben, minden körülmények között.
S ez életem talán egyik legnehezebb feladatává vált egy időben. Az elején nem volt könnyű átállni az "igazmondásra". Sok sértődés, bántás, sírás, ellenségeskedés követte. Megharcoltam ezekkel a démonokkal, főleg azért volt egy komoly küzdelem, mert mindeközben azért még egy megfelelési vágy is munkált bennem. Nehéz úgy igazat mondani, hogy közben meg akarsz felelni valakinek, mert akkor az egyik rész sérül.
De saját bőrömön tudom, hogy lehetséges! És bár mindenki eljutna ezen felismerésig, s bár fontos lenne mindenkinek, hogy ne akarjon több szerepet eljátszani, s ne akarjon minden erejével más lenni, mint ami. Mert ez korlátot épít és fogva tart. S ami ennél is fontosabb, a hazugság mindig hazugságot szül. Ha valaki nem őszinte egy másik emberrel, akkor majd sok szintén kevésbé őszinte embereket fog az életébe vonzani, s egy szép napon arra ébred, hogy nincs egy igaz kapcsolata, hogy már nem tudja, hogy ki is ő valójában, s lelkének egyetlen igazi célja marad, hogy megmutassa végre ennyi idő után magát - de ez az álbarátokat nem fogja érdekelni.
Ha képesek vagyunk arra, hogy következetesen és előre gondolkodjunk, akkor tegyünk magunkért és tegyünk a barátainkért. Ne hozzuk őket sem olyan nehéz helyzetbe, hogy olyan döntéseket kelljen meghozniuk, amiket nem akartak. Legyen a szívünkben annyi szeretet, hogy akarjunk szép és igaz életet építeni! Legyen bennünk annyi szeretet, hogy más értékeket kezdünk el követni, mint a legtöbben, s teremtsünk magunk köré olyan életet, amelyet tényleg megérdemlünk. De ezt csak tisztán és őszintén lehet. Máshogy nem megy.
És ami még nagyon fontos számomra, hogy ne engedjük azt, hogy ezt a szót elcsépeljék! Ha valakitől azt várom el, hogy őszinte legyen tényleg szíve minden rezdülésével, akkor legyek következetes ehhez a kívánsághoz és ha nem ezt tapasztalom, akkor tegyem szóvá és követeljem, hogy ez minden esetben megtörténjen. S ha nem így van, hát engedjem el...
