Elengedés

Minden akkor kezdődött. Szikrázóan ragyogott a déli napsütés, de a lágy szellő be-bekacsintott hozzánk időnként. Fáradt voltam, sok terhet cipeltem a vállaimon. Nehéz időket éltünk. Még nagyon fiatal voltam, és már mennyi mindent láttam. Már fel kellett volna készülnöm arra, hogy Ő távozik közülünk, de nem bírtam elfogadni ezt. Nem akartam foglalkozni vele. Aztán eljött ez a reggel, amikor azt hittem, hogy csak egy újabb gyönyörű nyári nap, azt hittem mindössze csak annyi fog történni, hogy Édesanyám szülinapjára készülünk.
Fura és kegyetlen érzés volt egy szobában ülni a halállal. És Ő már mozdulatlan volt. Feküdt az ágyon, s körülötte mindenki sírt. Az én arcomról is potyogtak a könnyek, de mintha a távolból nézném, hogy mi történik. Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Annyit imádkoztam, hogy visszafordítsam azt, amit nem lehet. Bármit odaadtam volna az Égnek azért, hogy tovább élhessen, de Ő kellett.
Eddigi életemben soha semmi nem fájt még ennyire, s aztán vége. Nincs tovább. Álmaimban néha még meglátogat, mindig boldog és mosolyog. Sok idő, hosszú évek teltek el azóta. Ma már tudok róla beszélni, de akkor ott, bezárkóztam. Ellöktem magamtól mindenkit, nem akartam több fájdalmat.
Az elengedés nekem hosszabb folyamat, és nagyon sok el nem sírt könny van a szívemben, mert volt, hogy nekem kellett keménynek lennem, hogy más támasza lehessek. Az arcom megkeményedett, de a hideg márvány alatt tombolt bennem az üvöltő gyerek, aki gyászolni akarta azt, akit ennyire szeretett. Nem engedtem neki. Állandóságot akartam az életembe, nem akartam új embereket beengedni, mert nem akartam őket elveszíteni. De mindezt akartam.
A szeretetnek nem lehet falat állítani, azon is átszivárog a finom esszenciája. S amikor legkevésbé számítasz rá, barátokra lelsz. Segítitek, támogatjátok egymást az életben, együtt álmodtok álmokat. Aztán, amikor a legkevésbé számítasz rá, rajtad üt az elválás órája. Az éjszaka leple alatt oson a szobádba, és hiába küzdesz ellene, alul maradsz.
Egy barát elvesztése újra ugyanazt az érzést hozta elő bennem. Egy fagyos kéz simítja szívemet, és annyira küzdök ellene, nem akarom, hogy a marok rászorítson. Nem szeretnék megint keményebb lenni. Már elsírom a könnyeimet, könnyebben engedem el, mert tudom, hogy legalább néha láthatom. Könnyebb most így nekem, ha örökre távozna, talán belehalnék megint egy kicsit. S talán még a remény apró, pici csírája, a szívem legeldugottabb sarkában ott éledezik, hogy tudunk még egymással tiszta szívből, sérelem nélkül beszélgetni.
De így, vagy úgy, nehéz az elengedés. Szívet próbáló, olykor gyötrelmes. Olykor érezzük, hogy ideje és helye van, olykor pedig csak lesújt, mert nem számítottunk rá. De ezeknek a nehéz elmúlásoknak szívből sosem tudok majd örülni. Hálás vagyok a tapasztalatért, a tanulásért, de mindig szomorú vagyok, ha eszembe jut. Ettől függetlenül nem bántam meg soha, egyetlen döntésemet sem, mert azok miatt váltak életem részeivé ők is, és még sokan mások, akik velem vannak.
S ha fáj, hogy elveszítettem valakit, odafordulok ahhoz, aki még velem van. Ez segít, hogy gyakran tudtára adjam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Mert így nem kell majd később azon vívódnom, hogy mindent elmondtam-e, hogy tudják-e, hogy hogyan érzek.
A nehéz emlékeim között megbújik a szeretet, nincs harag, nincs düh. És ez az, ami erőt ad. Nehéz úton jöttem idáig, de mélyen értek meg bennem ezek a szavak: szeretet és elfogadás. A legféltettebb kincseim, de nem ásom őket mélyre, szétszórom ezeket a világban. Nem birtokolhatok többé semmit, csak tárt karral, alázattal mehetek tovább. S mikor sikerül, megpihenek egy pillanatra...

Merre tart bennem a világ?

Amikor nehezebb kihívásokkal találom magam szemben, először megijedek. Görcsbe rándul a gyomrom, hogy hogyan fogok jól válaszolni a hívásra. Ugyanaz a félelem kapcsol be még mindig, mi van, ha nem vagyok elég jó. Ezt az érzést már jól ismerem, ha jön, sóhajtok egy nagyot és felveszem a kesztyűt. Már tetten érem könnyedén. A legutóbbi alászállásomkor azt hiszem a nagy részét át is égettem magamon. Gyötrelmes találkozás volt, ilyen nagy fájdalmat régen nem éreztem már.
Megint egy nehéz szakaszt hagytam magam mögött, s mint egy felfelé haladó spirál tekeredem tovább. Olykor a spirál nem felfelé halad, hanem körbe-körbe, de minél tudatosabban élem meg a napjaimat, annál könnyebb elcsípni ezeket az ismétléseket.
Ekkor eljutok oda, hogy nem szabotálom tovább a saját életemet, szabad folyást engedek az élet áramlatának. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Ezekben az időkben, amikor elengedem a gyeplőt, nagyon sok minden történik velem, nagyon intenzíven élem az életet, sok tanítás érkezik. Igyekszem ezeket tudatosítani magamban, s nagyon szeretném mindegyiket fénnyé tenni. De ez mind csak akkor derül ki, amikor az élet megméri a tudást, ami benned van. Tudod-e ezeket a tapasztalatokat a magad javára fordítani, avagy az adott témában futni kell-e még egy-két kört. Amikor benne vagyok a történésekben, akkor nehezemre esik örülni a fájdalomnak, de ez így van jól. Ha fáj, az egyetlen, amit tehetek, hogy megengedem magamnak azt, hogy fájjon. Aztán pedig, ha az utolsó hajszálamon is végigért ez az érzés, a zsigereimben mártózott meg, akkor felállok. Büszkén, felszegett állal az Ég felé nézek, utoljára beleszagolok ebbe a dohos, mély, sértő fájdalom-szagba, majd kifújom magamból. Elindulok előre. Hátranézek, hogy lássam, mi az, amit magam mögött hagyok. El kell távolodnom egy kicsit, hogy legyen rálátásom arra, hogy mi történt velem.
Ahogy a távolból szemlélem azt a stációt, amit elhagytam, már nem tűnik olyan félelmetesnek, már nem akarom eltaszítani magam mellől. Megszerettem, mert megismertem. Megnéztem a gyökerét, tudom, hogy miből táplálkozik. Nem akarom kiszakítani többé magamból. Visszasétálok, és szívem szeretetével feldíszítem ezt az oltárt. Van rajta rózsa, liliom, selyemszalag. Szeretettel nézem, s tudom, hogy a félelemnek ez a formája már nem tér vissza az életembe.
Ahogy távolabb emelem a tekintetem, pontosan meg tudnám mondani, hogy mivel lesz még dolgom, hiszen látom a stációkat, látom, hogy melyik dísztelen. S amelyik halvány, s a szeretetemnek semmi nyoma, na azzal az érzéssel, biztos, hogy találkozom még. Biztos, hogy mély alászállás lesz, de hiszek benne, hogy meg tudom majd szelídíteni. Hiszek benne, mert látom, hogy már sokszor sikerült. Nem futok többé versenyt az idővel, nem támasztok elvárást magamnak, hogy mikor kellene ennek megtörténnie. Egyszerűen beérem annyival, hogy tudom, hogy találkozunk még, s akkor ott lesz bennem erő, hogy szembenézzek az érzéssel, s gyengéd legyek hozzá.
Akkor az összes földre hulló könnyemet a Földanyának ajánlom, legyen az övé is az én tanulásom. Ajándékozza másnak is ezt a tudást. Szeretnék én is jó lenni hozzá, és nemcsak azért, mert mindig mindent megadott nekem, amire szükségem volt.