Mesemondók kora

Ha egy történetet el kell mesélni, mindig akad egy szorgos kéz, ami leírja a történteket. De ez a kéz mindig szubjektív, így az elmesélt történet az ő meséje lesz. A saját szemüvegén keresztül nézi a világot, és ezt a történetet is.
A nagy mesemondók kora már lejárt, de élnek közöttünk olyanok, akik át akarják örökíteni a személyes történetüket. De mint minden, a jelen valóságban, eladható kell hogy legyen. Talán még a mesemondó nem tesz hozzá és nem vesz el, s talán maga az író sem, ők hisznek a történetben, hisznek a mese erejében és a szavakban. Nem akarnak mást, csak sorsukat beteljesíteni. Mindenki más azonban, akinek nincs tehetsége, nem tudja, hogy mihez kezdjen, és akar egy szeletet az ő tortájukból. A mesélő és az író (ha nem egy és ugyanaz a kettő) adnak neki belőle szívesen. S még több kéz nyúl feléjük, még többet akarnak tőlük.
S mire a művész észbe kap, már sehol nincsen az a történet, amit ő életre szeretett volna kelteni, de helyette egy eladható, feltupírozott illúzió készen áll.
Ezeknek az embereknek azért van munkájuk, mert mi nem akarjuk a valóságot látni. Szeretnénk egy mesevilágba belecsöppenni, kiszakadni a valóságból és ábrándozni. Nem lehet azonban mindig behunyt szemmel járni! A valóság van, hogy sokkal csodálatosabb és szerethetőbb, mint az illúzió. Azért mert igaz és igazi. Mert nem tökéletes, hanem emberi. És ettől olyan szép. A szereplői mi magunk vagyunk, az igazi emberek, nem járunk maszkokban, amit egy díszlettervező kényszerít ránk. A magunk egyszerű szépségében úgy vagyunk jók, ahogyan vagyunk.
S a történeteink is úgy jók éppen, ahogyan vannak. Nem kell színezni azokat, nem fontos, hogy peregjen a dob, ha a mesélő belekezd. Nem kell, hogy nagyközönség hallgasson, az is elég, ha kevesen figyelnek oda, s ők mesélik tovább, terjed szájról szájra. Nem számít a külcsíny, amibe szakemberek próbálják belepasszírozni az én történetemet, mert nem az a fontos. Csak az számít, hogy mit szeretnék elmondani, s mennyire tudom őszintén önmagam mélységét feltárni.
A mondanivalóm úgyis megtalál. S a te mondanivalód rám talál. Nem kell keresnem, kutatnom. Csak engedni, hogy megérkezz az üzeneteddel. S minél több igaz szívű mesemondó jár majd köztünk, úgy hoznak minket embereket közelebb egymáshoz. Már nem a távolmaradás lesz a cél, nem emelünk falakat magunk és mások közé, hanem az, hogy meghalljuk, hogy a másik is ember. Hogy ő is ugyanazokkal a kihívásokkal áll szembe, mint én. Amikor körbenézünk, embereket látunk újra, nem a frusztrációink által kreált démonokat. Megtartjuk egymást és segítünk egymásnak. Nem adjuk el többé magunkat, hanem mindenkinek odaadjuk magunkat. Mert a szeretettel elmesélt történet utat tör magának bárkihez, mert ilyen a természete. Keresi a fényt.

Szívből élni

Tegnap az utcán sétáltam. Láttam egy nőt, amint nevetve egy tolószéket tol. A tolószékben egy vak férfi ült, akinek hiányzott a lába. De mindketten nevettek és bohóckodtak. A szemem megtelt könnyel, gyönyörű látvány voltak ők így ketten. A szeretet szinte kézzel fogható és tapintható volt. Ez a jelenet fényt hozott sötét gondolataim közé. Hirtelen már nem éreztem a problémáimat olyan súlyosnak és nehéznek. Kizökkentett önbüntető gondolataim közül és más megvilágításba helyezte jelenlegi életemet.

Hálás vagyok azért, hogy ennek az élménynek a részese lehettem. Tudatosult bennem, hogy azáltal, hogy engedek a félelem sötét energiájának, nem találok könnyebben megoldást a kihívásaimra. Viszont beengedek az életembe egy igen nehéz töltést, ami aztán beszivárog a minden napjaimba és a sejtjeim közé. Nem értettem, hogy hogyan lehet úgy megoldani valamit, hogy meg is éljem a fájdalmat, de el is engedjem. Amíg ezt az elmémmel akartam megérteni mindig zsákutcába futottam.

De ebből a zsákutcából tegnap megjöttem. Ez a jelenet megnyitotta a szívemet a megoldásnak. Bármilyen nehéznek is érezzük a jelenlegi helyzetünket, nem veszíthetjük el az örömöt az életünkből. Nem engedhetjük, hogy a félelem, a fájdalom mindenünket elvegye!

Ha térdre is kényszerít az élet, nem szabad túl sokáig az önsajnálatban dagonyáznom. Saját magamért tartozom annyi felelősséggel, hogy felállok, leporolom a térdeimet, és nevetek egyet igazán, tiszta szívből. Ha nem teszem meg, az idő gyorsan továbbszáll, hirtelen repülnek a napok, hónapok, évek. Mire észbe kapok, már egy megkeseredett ember néz vissza a tükörből. Ez igen nagy luxus lenne számomra.

Ebben a testben ez az egy életünk van, hát igyekezzünk minél jobban használni a lehetőségeinket. Lássuk mindig a fényt magunkban és másokban is. Segítsünk a többi embernek úgy, hogy a saját életünkkel mutatunk példát. Ahogyan én is láttam tegnap. Ott volt a bizonyosság, hogy így is lehet élni sokkal nehezebb körülmények között, mint ahogy én élek. Mert van hitem abban, hogy én teremthetek önmagam számára egy szebb életet, de van, hogy nem tudom, hogyan csináljam. A családom máshogyan él, nincsen mintám rá. Ilyenkor az Ég megsegít, és ha nyitott vagyok az üzeneteire, akkor a megoldást tálcán kínálja.

Ilyen egyszerűen üzennek ők számunkra, ne engedjünk az elme szövevényes gondolatainak, csak figyeljünk. Minden válasz itt van, mindenki számára elérhető. Ne próbáljuk meg ennek a módját korlátozni, csak szabadon engedjük vezetni magunkat.

Örömre mindig van ok, ha minden nap találunk magunknak okot az örömre, lényünk természetes részévé fog válni. Eljön a nap, amikor már nem kell okot találnunk arra, hogy örüljünk, és mi magunk leszünk az öröm! Te látod így magadat a nem túl távoli jövőben?