Az egyik váratlan percben, szembejött velem a múlt. Csak álltam megkövülten, és néztem kérdőn, miközben arcomba vágta az összes olyan fájdalmat és helyzetet, amire én már nem akartam gondolni. Fuldokolva kapkodtam levegő után, miközben a mellkasomra nehezedett minden emlék.
Aztán elillant, olyan gyorsan, ahogyan jött. S én ugyanott álltam, s néztem, ahogyan lehull a fátyol a jelenlegi helyzetemről. Ha valamit nem oldasz meg, egy szép napon újra bekopogtat majd hozzád, hogy rendezzétek a számlát. A hitvallásom, hogy nincsen kudarc, csak visszajelzés. S amit régen kudarcnak éltem meg, ma már csak tanulság. És most láthatom, hogy mennyit fejlődtem az eltelt idő alatt.
Miközben állandóan keresem az élet kihívásait, a feladatokat, hogy magamon dolgozzak, közben eltelik úgy az idő, hogy megállnék egy pillanatra, s hagynám, hogy elbűvöljön az, akivé váltam. Eltelik anélkül az idő, hogy élvezném azt, aki vagyok. Miközben gyermeki izgalommal bogozom ki lelkem szövevényes útját, nem állok meg, hogy megcsodáljam azt, aki idáig eljutott. De hát mit ér a fejlődésem anélkül, hogy örömmel és büszkeséggel töltene el az, aki vagyok.
És most, hogy a múlt és én szemtől szembe állunk egymással, állom a tekintetét. Felszegett fejjel, mosollyal az arcomon fogadom el a felém nyújtott kezét. Ez a tánc, amely most veszi kezdetét felülírja majd azokat a régi sérelmeket és fájdalmakat, amelyeket távol akartam tartani magamtól. Ez a tánc már más lesz, mert érzem, hogy én magam is már más vagyok. A sok megszerzett tapasztalat és bölcsesség most megnyílik a szívemben és együtt győzzük le a régmúlt egy démonját. S miközben elkezdődik a tánc, kezem még megremeg, a léptem még bizonytalan, de nem engedem, hogy ez az árny ugyanarra az útra tereljen édes suttogásával, döntöttem és én a szabadságot választom. Szabadon pörgök ebben a táncban, akár egy kisgyermek a réten, hogy magához ölelje az egész világot. S a múlt árnyai bátran velem tarthatnak, ha bírják a fényt.
Mert amint bennem erősödik a szándék, úgy lesz egyre fényesebb és ragyogóbb bennem az érzés, úgy tartom meg az egységet, a teljességet. S amint az árny belekerül ebbe a ragyogásba, szertefoszlik, akár egy rossz álom, mert az árny csak a sötétben, a szenvedésben tud létezni, csak abból tud táplálkozni. A szabadságban nem tud létezni, elillan, akár a füst a kéményből. S a táncban én maradtam, a múlt tovaszállt, egy békés emlék szelíd képe lett csupán, s egy boldog jövő fényes útja, mely vonzza a tekintetemet, s békésen hív magához.
Szívem minden rezdülésével, minden dobbanásával ezt az új álmot álmodja, s bár még a félelem szikrái ott pattognak a levegőben körülöttem, elindulok felé. Mert érzem, hogy nem vezethet más felé most az utam, lelkemben a dal is arra tart. S követem ezt a dalt, amelyet annyiszor nem hallottam meg, amelyet annyiszor próbáltam elnyomni. Most próbálom meghallani a teljes éneket, s vele együtt haladni az utamon, mert érzem, hogy amerre a lelkem halad, ott vagyok otthon. Amerre az ő útja visz, ott van az én boldogságom.
Most azt énekli, hogy soha nem vallottam kudarcot, mert tanulni akartam, s ezért olyan lehetőségeket kaptam az élettől, amelyekben mindig ott rejlett a bölcsesség édes gyümölcse. S így szelíd fény gyullad most a múlt képei között, hogy bevilágítsa azokat, s felkínálja még azokat a gyümölcsöket, melyeket nem szedtem össze. Amelyeket észre sem vettem, mert azzal foglalkoztam, hogy nagyon sajnáljam magam. Hívja táncba ma mindenki múltjának egy démonát, s fürdesse meg a felismerés igéző, tiszta fényében! Ragyogjon ma mindenki múltjában egy csodálatos láng, hogy az emlék képek édes örömmé szelídüljenek benne! S legyen hála mindenki szívében, amiért ilyen csodálatos utat járhatott be! Nincsen kudarc, csak visszajelzés, hogy hol tartunk az úton.
