2010. május 27., csütörtök

Hív az élet

Most hív az élet. Utat mutat. Finom hangjára rezonál a lelkem dala, s érzem, érzem, ahogyan hív. Most menni kell, s amit eddig tanultam, próbára teszi az élet. S ha van változás, van próbatétel is.

Utazom az emlékek között. S meglátok egy fiatal, önhitt lányt, aki kacérkodik az élettel, s bírja a földi kincsek gazdagságát. Gyűjti a javakat, s mindazt, amit értéknek hisz. Borzasztó giccses máz van az arcán, de senki észre sem veszi. Hát persze, akik körülveszik, ők is hasonló álarcot viselnek. S együtt, harsányan gyűrik az életet, pökhendien fütyülnek a szeretetre, a tánc, amiben összeforrnak egy letűnt kor avas értékeit hordozza magában. Szívem összeszorul e kép láttán, hogy csak sodródik ez a lány a mindennapok között, se célja, se vágya.

S mikor a legkevésbé számít rá, a sors lesújt rá. Mint egy buzogány, úgy csapódik az arcába a valóság, és millió darabra töri szét a márvánnyá keményedett maszkot az arcán. Ott ül, némán, könnyek nélkül, s érzi, amint mocorog benne a félelem, a kétségbeesés, mi lesz vele. Látja, ahogyan a régi élete búcsút int neki, s a forgatag továbbrobog nélküle. Ott ül csendesen egy ágy szélén, s kínok árán kaparja össze minden erejét, hogy kitartson. Magányos, egyedül van, elhagyatottan ebben a fájdalomban. S szíve elnehezedik, s egy hirtelen mozdulattal csapódik az ajtó, kattan a zár, s falak emelkednek a semmiből köré. Bezárkózott, s kihúzza magát. S miközben majd összerogy saját terhei alatt, másnak a támaszává válik. De a lelkéhez vezető ösvényt elmosta, elrejtette.

Ez a lány én vagyok, s mikor legutóbb tette a hitemet próbára az élet, bezárkóztam mélyen önmagamba, egy olyan világba, amit senki nem ismert rajtam kívül. Egy napon aztán bederengett a fény, s lelkem dala újra útnak indult. Még halk volt, s gyenge, de már szólt. S most erősen zeng, már nem halovány, bátor és vakmerő. Erő van benne, igazi, olyan mélyből fakadó erő, amit csak azok ismernek, akik voltak a legsötétebb némaságban, akik megjárták a pokoli önismeret kínzó bugyrait.

S a próba újra a hit és a szeretet. S mindezt megtartani Nyitott Szívvel. Nem bezárkózni, nem összetörni. A legszebb fényemben ragyogni, s szívből elengedni, s elfogadni dolgokat. Az erőt a női gyengeségből táplálni, s a szám ívét arra a megnyugtató, bájos mosolyra formálni, ami azonnal táncba hívja a szemeimet, s közös ragyogásban reményt s bátorságot sugároznak.

Most ez az út, a harcosok ébrednek. Betöltődnek körülöttük a fény és a vállalt feladatok kódjai, megmutatja magát ezer és egy lehetőség. S miközben nyitva a szívem, élesen hallom a dalát, s bátran követem a hívó szavát. A zárkózottság a múlt fegyvere, a bennem élő kisember tétova harca. Többé nem engedhetek neki, mert lelkem akkor boldog, ha szárnyal, s a Földet érinti közben.

A nyitottság a kulcs a hithez és a szeretethez, s ahhoz az élethez, ami a megváltást hozza el. S a szívem dala, ami önfeledten zeng mindig, s énekli magához a lehetőségeket, az embereket, a szeretetet, a vágyaimat. Mert erre tart bennem a világ...



2010. május 26., szerda

Ébredés

Voltam álmodó kislány hajdanán,

Aki hitte, hogy bármit álmodván,

Valóra váltja a vágyait, s áttáncol az életen

Hitte, hogy ez az élet idelenn.



Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz,

Hogy a tudatosság nélkül az élet elvesz,

De azt sem hittem, hogy amit ellop tőlem

Kárpótol is azért engem.



Vállaltam a sorsomat, leszülettem ide

S azt hittem, hogy itt is a szerelmem leszel Te.

De sorsunk máshogy alakult, elveszítettelek

Mielőtt elmondhattam volna, mennyire szeretlek.



Már csak egy szomorú emlék, mi vagy Te nekem

Sajnálom, hogy ezért többet én sem tettem.

Más lehetne minden, ragyogna a nap

A szél suttogna, ahogy szívem hívogat.



S Te hallanád, és eljönnél értem

Hogy vágyam és az, mit oly sokszor kértem

Valóra váljon, és már azt hirdetném örömmel

Kívánjatok bármit, teljesül idővel.



Kiáltanám: kérjetek és kaptok!

Mindenetek meglesz, amit csak akartok.

Akkor most nem gördülne le egy könnycsepp az arcomon,

S nem bánnám, hogy szívemre bélyeget nyom.



De csak a most van, a jelen pillanat

Nem érzem, hogy lelked hívogat.

Nem érzem, hogy azt éreznéd amit én

Nem hiszem, hogy a szíved értem ég.



Egyedül maradtam ezzel a szerelemmel

Egymagam oldom fel s építem újra az életem.

Már felébredtem, s tudom, hogy más a sorsunk

Vállalom ezt is, nem egy az utunk.



Újraálmodom most az életem

Nélküled ér már egy újabb reggel.

Te nem leszel már sehol, csupán egy régi emlék

Halványul az arcod, s tovaszáll az a kép



Ami mélyen belém égett, amiért annyit harcoltam

Már nem látom sehol, már nincs a nyomomban.

Majd ha számot kell vetnem odafenn az Égben

Azt mondom, kértem, könyörögtem szépen



S aztán feladtam, elfogadtam,

Tudom, hogy nemcsak szerettem, hanem akartam.

Az egóm üvöltött és kívánt vért

Minden elejtett könnyemért.