Amikor elindultam, nem tudtam, hogy mi vár rám, és nem tudtam, hogy fog-e valaki várni az utam végén. Tudhattam volna, hogy az Égiek nem hagynak sohasem magamra, hiszen az, aki hisz az Egységben, tudja, hogy sosincs egyedül. Ha bízol a Teremtésben, biztosan tudhatod, hogy mindig a megfelelő segítség érkezik éppen a megfelelő időben.
Így ért el hozzám az egyik legsötétebb órában Mária Magdolna lágy ölelése. A nőiesség hívott, az az álom, hogy a mélyen sérült női minőség fénybe érjen bennem. Olyan mélységekbe kellett lejutnom, amelyeket igyekeztem messziről elkerülni, ameddig csak lehet. Aztán rájöttem, ha nem találok haza önmagamban, sehol nem lelek otthonra. A kút, amelynek vízébe belenéztem mély volt, sötét, és zavaros. S húzott magával egy erő, melynek nem tudtam ellenállni. A kút magába szívott, vízében elmerültem, s az örvény alárántott.
A karmikus sebek, amelyeket magammal hoztam, amelyeket elszenvedtem nőként és amelyeket én okoztam nőknek valaha, most kendőzetlenül peregtek előttem. A dermedt lélekrészekbe élet költözött, s üdvösségért üvöltöttek. A fátyol mögötti világ szomorú és megalázott volt. A fájdalom megtépázta a lelkemet, s az erőm csupán őrlángon égett. Törékeny testemet ezek az emlékek uralták, összenyomták, kitekerték, s a gerincemet éppen hogy nem roppantották össze. Nehéz volt így látni magamat, a könny, ami kicsordult a szememből forró volt, s égette a bőrömet.
Akkor már fogta a kezemet, velem volt, de nem láttam. Nem éreztem. Csak a szenvedést láttam, és sajnáltam magam. Még mindig szenvedni akartam, és bántottam magam. Azt hittem, ezek a képek örökre fogva tartanak, nem tudok menekülni tőlük. Úgy vergődtem közöttük, mint egy partra vetődött hal. Küzdöttem az életemért, de nem akartam elengedni a szenvedést. Azt hittem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha már eleget szenvedtem.
És akkor Mária Magdolna elérte a szívemet. Nincs bűn, nincs szégyen. Messziről derengett át a homályon e selymes fuvallat, de fejem utána fordítottam, s tekintetem Őt kereste. Amikor megláttam kezemet a kezében, s éreztem az ő bölcsességét és tudását, betöltődött szívembe a felismerés, hogy nem szenvedni, hanem szeretni kell. A legnagyobb fájdalomban, a legnagyobb kínok között is látni mindenki isteni, fénytől ragyogó lelkét, s a magasabb tapasztalás hírnökeként ezt a fényt sugározni, ezt a lángot oltani mindenki szívébe, kit megérintek. Egy szemvillanás alatt lett az alacsony rezgésű fájdalomból magasztos megtapasztalás, s a súly a szívemen áldássá szelídült, a megalázottság bennem alázattá ért, s az őrlángom belobbant egy gyönyörű női erő tiszta fényével. Megszületett bennem a Nő. Mária Magdolna mutatta az utat, az ő ösvényén jártam, az ő fátyla hozott nekem szeretetteljes megértést. Ilyen fátylat érdemes viselni, ami nem elvesz belőlünk, ami nem elrejt, hanem ami megsokszoroz és támogat.
