Norma

Abban a szerencsében volt részem, hogy meghallgathattam élőben Bennini Norma című operáját. Izgatottan vártam a koncertet, még sosem hallgattam élőben operát. Elmondani sem tudom, hogy milyen hálás vagyok ezért az élményért.

Az énekesnő bársonyos hangja simogatva ölelt körbe a térben, s olyan fantasztikusan ízlelte és formálta a szavakat, hogy libabőrös lettem tőle. A hangja utazásra hívott, s én örömmel szálltam vele egy letűnt kor mesés világába. A hangja egyre messzebbről szólt, s én egy szenvedélyes örvény tehetetlen bábjaként alámerültem a papnők érintetlen világába. A terem buja, sötét atmoszférája nyomasztóan hatott rám, az édes, misztikus illat helyett, amit vártam nehéz, tömény füst gomolygott körülöttem. Egy elképzelt csodavilág helyett, egy hús-vér valóság kapujában álltam. Egy nő összes valósága tükröződött vissza abban a szempárban, s mégis, szemében hazáig láttam. Csak néztem, és csodáltam, s azt kívántam, bár levenné a fátylát. Bárcsak ne akarná elrejteni az arcát, s benne önmagát. Éreztem a fájdalmát, a keserűségét, megtépázott lelkének minden szívszaggató sikolyát. Éreztem benne egy tomboló, láncra vert oroszlán kétségbeesett üvöltését, fojtogató harcát az elnyomás ellen. Megéreztem azt a feszültséget, amelynek csupán már csak egy szikra kell, s visszavonhatatlanul berobban, s elpusztít mindent maga körül. Szólni akartam, hogy a benne hömpölygő vad zűrzavar elpusztítja lelkének finom eszenciáját, de szám némán tátogott csak, s ő mégis tudta. Szemét könnyfátyol borította, mint reggeli dér a kertek vidám zöldjét, s egy könnyű fuvallat lágy érintése szabad folyvást engedett a mélyen és titokban őrzött fájdalmaknak. Mint egy kietlen, ősi szárazságot, úgy szomjazta ez a test a könnyek hívó szavát, s új élet lüktetett bőrén, amint a tiszta víz elmosott minden hitványságot, minden keménységet. Szabad útja volt, többé nem volt megállj, arra folyt, amerre a lélek táncolta útját, s egy mélyen zengő hang most magához énekelte. Távolból derengett a nászba hívó tánc puha morajlása, s a nő szívébe éles fájdalom nyílalt, mely sebes villámként tükröződött vissza a szem mélységében. Papnők érkeztek sorban, s fékevesztett táncuk majdnem elsodorta a nőt, fátylaikkal felkavarták a levegő állandóságát, megannyi szikra pattogott körülöttük, mint egy heves tűzijáték őrült zihálása. A teremben e táncból egy tátongó örvény körkörös zsibbasztó üteme őrjöngve hívta önmaguk pusztulásába a papnőket. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a nőt, aki lehunyta szemét, s engedte, hogy az örvény magába szívja, erejét elvegye, s testét hamuvá porlassza.

A teremben újra csend, és béke volt. Szívem hevesen dobogott, alig mertem a szemem újra kinyitni. De láttam a nőt! Ott volt! Nem halt meg! Szeme nyugodtan, bölcsen fonta magát a tekintetembe. Meg akartam érinteni, hogy tudjam, nem álom volt, amit láttam. Emeltem kezem, s velem együtt ő is emelte. Az ujjam egy hideg anyagba ütközött, éppen az ő ujjával együtt. Az arcomhoz nyúltam, melyet egy fátyol borított. S újra belenéztem: a tükörbe. S ott volt a megértés a nő szemében. A kezem a fátylat markolta, s lehúztam arcomról. Nem akartam többé viselni.

Hangos taps és éljenzés rázott fel az önkívületi állapotból. Az operában ültem, halántékomon egy izzadtság csepp gördült alá, szabálytalanul lélegeztem. A színpadot néztem, az énekesnő bölcs szemében mély megértés csillant. Aztán felálltam én is, és mosolyogva, megkönnyebbülten tapsoltam. Aznap este sokáig ültem még kint a szabadban, az égbolt mélységét csodálva. Hasonló mélységet tapasztaltam meg a lelkemben, amiről nem is álmodtam, hogy létezik. Olyan mélység ez, amely különleges hangulatot teremt, s egy szavakkal alig leírható, misztikus élményt ad. Ez az a mélység, amiért érdemes embernek lenni, azt hiszem.

A Lélek harca

Asszony, benned ég a tűz!

Te vagy, kit száz pokol űz!

Vedd vissza az életet

Vedd vissza, csak te élheted!

Asszony, ki hibáztál már

Lelked kegyelemre vár.

De hidd el, szívednek nem kell más

Csak tiszta, igazhitű imádság.

Asszony, ébredj! Ébredj álmodból

Tekinteted elővillan a fátyolból,

Erőd tüzes vas nyila, célt nem téveszt

Oly régen várlak, várlak téged.

Tekinteted emeld rám, nézd itt vagyok

Ott, ahol hagytál egykoron.

A köd felszáll, az illúzió megremeg

Harcolj értem, harcolj velem!

Asszony, te bölcs tavaszi vigasz,

Mondd, hogy többé el nem taszítasz!

Ébredjen benned az erő, a bátorság

Induljunk, hív a hátország.

Minden asszony, halljátok hangomat

Ébredjetek, kövessétek azt az utat

Amely belülről vezet titeket

Vegyétek vissza a helyeteket!

Tüzes golyó, vad vágy szenvedélyes magja

Táplálékod a Föld mind megadja.

Ha térded megrogy, s fejed a porba hullik

Gaya simogat, ő megtisztít.

Asszony, nincs mitől félned, ez már te vagy

Az Ősi Szellem, ami hívogat.

Asszonyok egyesüljetek, legyetek bátrak

Adjuk vissza a női erejét a világnak!

A szerelem halála

A mellkasomba ütöttél egy sebet,

Túl mély, túl nagy a felület.

Néha üres vagyok, tátongó

Én vagyok az a lyuk, elmúló.

Néha behunyom a szemem,

S olyankor könnyebb nekem.

Elbújok magamba, önnön mélységembe

Rám borul a közömbösség leple.

Néha azt érzem, ha egyszer ezt túlélem

Sokkal könnyebb lesz az életem.

Csak túl kell élnem, csak felejtenem kell

Talán a lyuk a mellkasomban is kisebb lesz.

Ha már nem én leszek a fájdalom, a szenvedés

Akkor nem fúródik szívembe többé a kés,

Aminek a nyele a te kezedben van,

Amit forgatsz a szívemben minduntalan.

Talán, ha hinnék benne, hogy elengeded,

Hogy nem akarod többé megsebezni szívemet.

Talán, ha hinnék benne, hogy élhetnék nélküled

Nem szorítanám a késre a kezedet.

Talán, ha majd elsírom az összes könnyemet,

Akkor, elengedem a kezedet.

Ez nem szerelem, körmöm a húsodba tép

Beléd marok szenvedéseimért.

Ez a nász egy keserű botlás

Éjszakába hatoló őrült sikítás.

Már nem látok tisztán, homályos a kép

Szívemet keselyűként marcangolod szét.

Nem kímélsz, könyörtelen vagy

S én annyira félek, hogy nekem nem ragyog többé a nap.

Félek, hogy ez az örvény a mélybe húz

Hogy ez a szerelem porrá zúz.

Talán egyszer lesz erőm, hogy elengedjelek

Amikor nem akarom látni a véredet.

Amikor azt érzem, eleget szenvedtünk

Azért a pillantásért mindketten megfizettünk.

Talán, ha nem hiszek majd abban, hogy bűnösök vagyunk,

Elmerem hinni, hogy nem egy az utunk.

S, hogy utánad mi vár rám, merre megyek

Félek, hogy elengeded kezem.

Most megint én vagyok a lyuk, a seb

Amit egy nehéz emlék megéget.

Most megint fáj, ha látlak

Nyomja a mellkasom a bánat.

Annyira fáj a helye, ott, ahol valaha

A szívem dobbant egyetlen szavadra.

Ma már csak hideg van ott és keménység

Közömbös, szánalmas szeretetlenség.

Ha rád gondolok, ajkamba mar a szám

Hogy emlékezzek, mennyire fáj.

Mennyire fáj, hogy téged szerettelek,

S hogy téged örökre elveszítettelek.

Talán ébredek egyszer egy olyan napra

Ha rád gondolok, s nem a bánat vág az arcomba.

Igen, lesz egy olyan nap egyszer

Amikor a nap szépen kel fel.

Mária Magdolna

Amikor elindultam, nem tudtam, hogy mi vár rám, és nem tudtam, hogy fog-e valaki várni az utam végén. Tudhattam volna, hogy az Égiek nem hagynak sohasem magamra, hiszen az, aki hisz az Egységben, tudja, hogy sosincs egyedül. Ha bízol a Teremtésben, biztosan tudhatod, hogy mindig a megfelelő segítség érkezik éppen a megfelelő időben.

Így ért el hozzám az egyik legsötétebb órában Mária Magdolna lágy ölelése. A nőiesség hívott, az az álom, hogy a mélyen sérült női minőség fénybe érjen bennem. Olyan mélységekbe kellett lejutnom, amelyeket igyekeztem messziről elkerülni, ameddig csak lehet. Aztán rájöttem, ha nem találok haza önmagamban, sehol nem lelek otthonra. A kút, amelynek vízébe belenéztem mély volt, sötét, és zavaros. S húzott magával egy erő, melynek nem tudtam ellenállni. A kút magába szívott, vízében elmerültem, s az örvény alárántott.

A karmikus sebek, amelyeket magammal hoztam, amelyeket elszenvedtem nőként és amelyeket én okoztam nőknek valaha, most kendőzetlenül peregtek előttem. A dermedt lélekrészekbe élet költözött, s üdvösségért üvöltöttek. A fátyol mögötti világ szomorú és megalázott volt. A fájdalom megtépázta a lelkemet, s az erőm csupán őrlángon égett. Törékeny testemet ezek az emlékek uralták, összenyomták, kitekerték, s a gerincemet éppen hogy nem roppantották össze. Nehéz volt így látni magamat, a könny, ami kicsordult a szememből forró volt, s égette a bőrömet.

Akkor már fogta a kezemet, velem volt, de nem láttam. Nem éreztem. Csak a szenvedést láttam, és sajnáltam magam. Még mindig szenvedni akartam, és bántottam magam. Azt hittem, ezek a képek örökre fogva tartanak, nem tudok menekülni tőlük. Úgy vergődtem közöttük, mint egy partra vetődött hal. Küzdöttem az életemért, de nem akartam elengedni a szenvedést. Azt hittem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha már eleget szenvedtem.

És akkor Mária Magdolna elérte a szívemet. Nincs bűn, nincs szégyen. Messziről derengett át a homályon e selymes fuvallat, de fejem utána fordítottam, s tekintetem Őt kereste. Amikor megláttam kezemet a kezében, s éreztem az ő bölcsességét és tudását, betöltődött szívembe a felismerés, hogy nem szenvedni, hanem szeretni kell. A legnagyobb fájdalomban, a legnagyobb kínok között is látni mindenki isteni, fénytől ragyogó lelkét, s a magasabb tapasztalás hírnökeként ezt a fényt sugározni, ezt a lángot oltani mindenki szívébe, kit megérintek. Egy szemvillanás alatt lett az alacsony rezgésű fájdalomból magasztos megtapasztalás, s a súly a szívemen áldássá szelídült, a megalázottság bennem alázattá ért, s az őrlángom belobbant egy gyönyörű női erő tiszta fényével. Megszületett bennem a Nő. Mária Magdolna mutatta az utat, az ő ösvényén jártam, az ő fátyla hozott nekem szeretetteljes megértést. Ilyen fátylat érdemes viselni, ami nem elvesz belőlünk, ami nem elrejt, hanem ami megsokszoroz és támogat.

AVALON

Avalon hív. S mi útra kelünk ismét, mint mindig, mikor hív. Belépünk a tükrök országába, az Élő Misztériumba. Sérült részeink mélyen gyógyulnak, s az Igaz Áldással térünk vissza. Örömből és fényből gyógyulunk, a fájdalmakat hátrahagyva. Boldog utazás ez nekünk.


Mikor először éreztem, hogy Avalon Hölgye hív, nem tudtam még semmit róla, csak követtem lelkem dalát. Csak engedtem, hogy az élet odarepítsen, ahol lennem kell. Eddigi életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Az önmagamban tett utazás, a bejárt misztériumok elmélyítették az élményeimet. Láttam azt, aki a felszínen vagyok, s az Istennő megmutatta azokat a bennem rejlő lehetőségeket, amelyek segíthetnek, hogy igazán önmagammá váljak. Ha most visszatekintek, azt érzem, nem tudok elég hálás lenni azért, hogy ott lehettem. És ő tudta, hogy visszatérek.

Most, amikor újra Avalon Hölgyéhez készülök, szívemben bátorság és béke van. Kész vagyok az új kihívásokra, és kész vagyok szembenézni olyan árnyék részekkel, amelyeknek gyógyítására most értem meg. Az energetikai áthangolás már az elmúlt napban kezdetét vette, érzem, ahogyan ismeretlen tájakon szárnyal a lelkem, s magába gyűjt csodálatos legendákat, a rég elfelejtett tudást, az ősi misztérium földjén utazik már. S én rendületlenül követem, s átadom testem az Istennőnek, felkínálom, hogy ezt a szent hármasságot bennem egyesítse. A test, a lélek és a szellem ugyanarra a hívásra rezonálnak együtt, Egységben.

Ez vagyok én, ez az utam. Szívemben betöltődik a hála magasztos, édes eszenciája, hogy rátalálhattam erre a csodára. Ha behunyom a szemem, látom az eltűnt világ szenvedélyes táncát, a belőle áradó erőt. A láthatatlan világ Istennőjének zabolátlan, vad, alázatos, szolgáló mosolyát, aki szelíden hív mindenkit táncba.

Egy nehéz időben ölelt a keblére, és felkavarta bennem a beágyazódott, lemerevedett részeimet. Egy hurrikán erejével söpört végig az életemen, s én a közepén álltam, s kétségbeesetten próbáltam védekezni, de akkor már késő volt. S aztán rájöttem, hogy ez a tombolás, ez én vagyok. Ez az én erőm, amit meg kell szelídítenem. Ez volt az Istennő ajándéka nekem akkor.
Avalon hív, Avalon vár. A kapuk megnyílnak, s a Misztérium életre kel.

Hív az élet

Most hív az élet. Utat mutat. Finom hangjára rezonál a lelkem dala, s érzem, érzem, ahogyan hív. Most menni kell, s amit eddig tanultam, próbára teszi az élet. S ha van változás, van próbatétel is.

Utazom az emlékek között. S meglátok egy fiatal, önhitt lányt, aki kacérkodik az élettel, s bírja a földi kincsek gazdagságát. Gyűjti a javakat, s mindazt, amit értéknek hisz. Borzasztó giccses máz van az arcán, de senki észre sem veszi. Hát persze, akik körülveszik, ők is hasonló álarcot viselnek. S együtt, harsányan gyűrik az életet, pökhendien fütyülnek a szeretetre, a tánc, amiben összeforrnak egy letűnt kor avas értékeit hordozza magában. Szívem összeszorul e kép láttán, hogy csak sodródik ez a lány a mindennapok között, se célja, se vágya.

S mikor a legkevésbé számít rá, a sors lesújt rá. Mint egy buzogány, úgy csapódik az arcába a valóság, és millió darabra töri szét a márvánnyá keményedett maszkot az arcán. Ott ül, némán, könnyek nélkül, s érzi, amint mocorog benne a félelem, a kétségbeesés, mi lesz vele. Látja, ahogyan a régi élete búcsút int neki, s a forgatag továbbrobog nélküle. Ott ül csendesen egy ágy szélén, s kínok árán kaparja össze minden erejét, hogy kitartson. Magányos, egyedül van, elhagyatottan ebben a fájdalomban. S szíve elnehezedik, s egy hirtelen mozdulattal csapódik az ajtó, kattan a zár, s falak emelkednek a semmiből köré. Bezárkózott, s kihúzza magát. S miközben majd összerogy saját terhei alatt, másnak a támaszává válik. De a lelkéhez vezető ösvényt elmosta, elrejtette.

Ez a lány én vagyok, s mikor legutóbb tette a hitemet próbára az élet, bezárkóztam mélyen önmagamba, egy olyan világba, amit senki nem ismert rajtam kívül. Egy napon aztán bederengett a fény, s lelkem dala újra útnak indult. Még halk volt, s gyenge, de már szólt. S most erősen zeng, már nem halovány, bátor és vakmerő. Erő van benne, igazi, olyan mélyből fakadó erő, amit csak azok ismernek, akik voltak a legsötétebb némaságban, akik megjárták a pokoli önismeret kínzó bugyrait.

S a próba újra a hit és a szeretet. S mindezt megtartani Nyitott Szívvel. Nem bezárkózni, nem összetörni. A legszebb fényemben ragyogni, s szívből elengedni, s elfogadni dolgokat. Az erőt a női gyengeségből táplálni, s a szám ívét arra a megnyugtató, bájos mosolyra formálni, ami azonnal táncba hívja a szemeimet, s közös ragyogásban reményt s bátorságot sugároznak.

Most ez az út, a harcosok ébrednek. Betöltődnek körülöttük a fény és a vállalt feladatok kódjai, megmutatja magát ezer és egy lehetőség. S miközben nyitva a szívem, élesen hallom a dalát, s bátran követem a hívó szavát. A zárkózottság a múlt fegyvere, a bennem élő kisember tétova harca. Többé nem engedhetek neki, mert lelkem akkor boldog, ha szárnyal, s a Földet érinti közben.

A nyitottság a kulcs a hithez és a szeretethez, s ahhoz az élethez, ami a megváltást hozza el. S a szívem dala, ami önfeledten zeng mindig, s énekli magához a lehetőségeket, az embereket, a szeretetet, a vágyaimat. Mert erre tart bennem a világ...

Ébredés

Voltam álmodó kislány hajdanán,

Aki hitte, hogy bármit álmodván,

Valóra váltja a vágyait, s áttáncol az életen

Hitte, hogy ez az élet idelenn.



Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz,

Hogy a tudatosság nélkül az élet elvesz,

De azt sem hittem, hogy amit ellop tőlem

Kárpótol is azért engem.



Vállaltam a sorsomat, leszülettem ide

S azt hittem, hogy itt is a szerelmem leszel Te.

De sorsunk máshogy alakult, elveszítettelek

Mielőtt elmondhattam volna, mennyire szeretlek.



Már csak egy szomorú emlék, mi vagy Te nekem

Sajnálom, hogy ezért többet én sem tettem.

Más lehetne minden, ragyogna a nap

A szél suttogna, ahogy szívem hívogat.



S Te hallanád, és eljönnél értem

Hogy vágyam és az, mit oly sokszor kértem

Valóra váljon, és már azt hirdetném örömmel

Kívánjatok bármit, teljesül idővel.



Kiáltanám: kérjetek és kaptok!

Mindenetek meglesz, amit csak akartok.

Akkor most nem gördülne le egy könnycsepp az arcomon,

S nem bánnám, hogy szívemre bélyeget nyom.



De csak a most van, a jelen pillanat

Nem érzem, hogy lelked hívogat.

Nem érzem, hogy azt éreznéd amit én

Nem hiszem, hogy a szíved értem ég.



Egyedül maradtam ezzel a szerelemmel

Egymagam oldom fel s építem újra az életem.

Már felébredtem, s tudom, hogy más a sorsunk

Vállalom ezt is, nem egy az utunk.



Újraálmodom most az életem

Nélküled ér már egy újabb reggel.

Te nem leszel már sehol, csupán egy régi emlék

Halványul az arcod, s tovaszáll az a kép



Ami mélyen belém égett, amiért annyit harcoltam

Már nem látom sehol, már nincs a nyomomban.

Majd ha számot kell vetnem odafenn az Égben

Azt mondom, kértem, könyörögtem szépen



S aztán feladtam, elfogadtam,

Tudom, hogy nemcsak szerettem, hanem akartam.

Az egóm üvöltött és kívánt vért

Minden elejtett könnyemért.

Szerelemre hangolva

A tavaszi szellő lágy sugallata elhozta nekem az Ő lehelletét, megéreztem az illatát, s most betöltődik körülöttem minden vele. A szerelem az, érzem, ő az, aki táncba hív, az ölébe vesz, s belepörget az életbe.

Ez a nász az Égi Atya és Földi Anya szent egyesülése bennem, táncuk vadul lüktet az ereimben, s daluk egyre hangosabb, s ezt a csodálatos esszenciát lélegzem ki magamból. Az ő kettőjük édes egységéből születik meg bennem és körülöttem a nyár. A meleg, puha, vágyakkal teli napsütés.

Ellenállhatatlan ez a tánc. Szenvedéllyel teli, amint egymás szívének a kertjében elsuttogják becéző szavaikat, s ezek a szívem szakrális terében kapnak erőre. Én vagyok a Szerelem, a mindent befogadó és a szétáradó. Én vagyok az Érzelem, a szenvedély, én vagyok a Szerelem Kapuja. Csodálatos hatalmam van, egy mélyről érkező ősi erő kel életre most bennem, a Szerelem tánca hívja ezt most elő.

Az Istennő és az Isten szent egyesülése nem csak rajtunk kívül élő, hanem egy bennünk végbemenő, mély folyamat. Az ő szívdobbanásuk a mienk, s az ő nászuk a mienk. Belőlük merítjük az Igaz Szerelem lágy esszenciáját, s az ő létezésük és egymásra találásuk hozza el bennünk is a mély megélést.

A tavasz friss illata, az életre kelő fák, az ifjú rügyek és bimbók hozzák el nekünk a Szerelem hívó szavát. Segítenek, hogy ez az érzés a nehéz megéléseket hozó tél után újra dalra fakadjon, s elhozza vagy visszahozza az életünkbe az áhított, teremtő, bennünk szunnyadó Szerelmet.

Szeretném, ha az Angyalok szárnyukon

Hozzád repítenének egy kedves hajnalon.

Ha ébrednék, s mikor a szemem nyitnám

A te gyönyörű, édes mosolyodat láthatnám.

Csak néznélek, nézném szemed, s látnám a lelked

Mint egy csoda, úgy érintene meg.

S jöhetne vihar, tomboló szél, vad hurrikán

Nem eshetne bajom a szerelem oltárán.

Ha szelek szárnyán tudnék repülni

A legfontosabb lenne nekem, Hozzád eljutni.

Csak repülnék felhők között, s keresnélek

Még hinnék benne, hogy egyszer célba érek.