A megbocsátás misztériuma

Fényes csillag gyúlt az égen. Hirtelen lobbant fel a fénye, s vonzotta tekintetemet, mint egy gyönyörű fényes gömb. Álltam csak a csendes éjszakában, s figyeltem, szememet rabul ejtette. Oly csodás és igéző volt, lágy és édes sugaraival megsimogatta az arcomat. Békés és nyugodt lettem, csak néztem, s lassan, könnyeim patakokban folytak le megfáradt bőrömön. Nyomában keserű emlékek sora rohant meg, olyanok, amelyeket már oly régen eltemettem magamban, s nem akartam, hogy többé hozzám tartozzanak. Meg akartam tagadni az összes fájó emlékemet, azt akartam, hogy csak a szépre emlékezzek. Nem akartam több fájdalmat.

De már felszakadtak bennem a sebek, mint egy lavina, megindultak bennem az emlékek. Először csak óvatosan hömpölyögtek bennem, majd mikor úgy érezték, hogy elbírom őket, felduzzadtak, s elérték végső hatalmas formájukat. S minden ott állt előttem mezítelenül: az el nem sírt könnyek, az illúziók, a csalódások, a bántások, a sérelmeim, és ott voltak saját gyarlóságaim is. Kiegyenlítődtek bennem az elszenvedett fájdalmak és a másnak okozott keserűség. S én nem akartam látni, mert nem akartam szembenézni azzal, hogy én hogyan viselkedtem valaha.

Az emlékek terhe alatt megrogytam, a testem a földre hullt, térden állva zokogtam, s üvöltöttem az éjszakába. Kegyelemért könyörögtem, szomjaztam a megváltást. Annyira vágytam, hogy elhagyjam gyarló énem minden gonosz tettét. S mintha az élet csapásai nem lettek volna elegendőek, ostorozni kezdtem magamat. Nagyobb bántást talán senki nem mérhetett volna rám, mint amivel én illettem saját magamat. Szabotáltam az életemet, a terveimet, a vágyaimat. Megfosztottam magam az örömtől, a boldogságtól, mindattól, amitől piciny emberi létem mosolyt csalhatott volna jéghideg arcomra. Ki tudja meddig álltam ott, s büntettem magam? Évekig? Hosszú évekig.

Senki hangja el nem jutott hozzám, senki simogatása nem hozott meggyötört testemnek megnyugvást. Életem rémálommá változott, a fény kialudt szememből, csak egy bábu voltam, akit ide-oda lökdöstek, élettelen, majdnem halott. De akkor, amikor feladtam magamat, az Ég érintése újra elért. Újra végigsimította az arcomat, s érintése nyomát megnyugvás kísérte. Hosszú idő után végre megpihentem. Újra lélegezni kezdtem, s kinyújtóztam. Kezeim az égig értek, megmerevedett izmaim elernyedtek. Újra voltam, újra léteztem. Mohón kapkodtam levegő után. S a fény, annyira vágytam a fényre! Oly sok időt töltöttem a sötétségben, s most egyre világosabb van! Lassan, érintésről érintésre táncol be a fény az életembe újra. Tánca lágy és vidám, betölti a teret, s egy ponton felerősödik.

Körbenézek, s újra látok színeket! Vannak színek! A szivárvány megannyi színe pompázik körülöttem, már nemcsak a fekete létezik, hanem annyi, amennyit én szeretnék. S mennyi csoda, mennyi misztérium, amely csak rám vár, hogy felkutassam és megéljem. Az élet engem hívogat, gyönyörű hangján, lágy dallamként, édes énekként, hogy korlátaimat zúzzam porrá, s lépjek ki az ő színterére. Hív, hogy fényes ceruzájával rajzoljak magamnak egy új életet, játékba hív, táncolni és örülni.

Bátortalanul nézek vissza a sötétbe, a szikkadt, szilárd, töredezett földet nézem, az egyetlen kóró fát, mi a társam volt valaha, s szívem megtelik félelemmel, de érzem, hogy többé már nem akarom bántani magamat. Elég volt önnön büntetésemből, a kegyelem pillanata most érinti a szívemet. Lágyan simogatja, az igaz megbocsátás édes balzsamával kenegeti és ápolja. A sok sebet most próbálja meggyógyítani. S szívembe az igaz szeretet áramlását kezdi bepumpálni. Érzem, ahogy megtelik élettel, érzem, ahogy újra erőre kap. Most az élettől dobog, az új életért.

Legszebb ajándékom íme megadatott, elnyertem saját magam bocsánatát. A megbocsátás misztériuma lelkemben hosszú utat tett meg, megannyiszor eltévedt, zárt ajtókat döngetett, volt, hogy feladta egy időre szívem ostromát. De aztán utat tört magának, mert ilyen a természete. A fény mindig utat tör magának. S most még fényesebben ragyog! Most, hogy voltam a nagyon sötétben, most látom csak mennyire más a fény! S tudom, hogy nem téveszthetem már szem elől, tudom, hogy most már velem marad. Bármi történjen is törékeny létemben, a fény már bennem van.

Őt kerestem és magamra találtam

Szerelemre ébredtem. Lelkem vágyta megtalálni a társát, s én engedtem, hogy áramoljon bennem minden kívánság és érzés, ami megfoghatóbbá tenné Őt nekem. Aznap szerelmes lettem a szerelembe.

Figyeltem magam, amint elképzelem, hogy ki ő, mivel foglalkozik, milyen tulajdonságai vannak, és hogyan bánik velem. Mindent elképzeltem az utolsó mozzanatig, és közben olyan boldog voltam. Aztán felöltöztem, kikívánkoztam az utcára, a napfényre. A föld fölött lebegtem, mintha már éltem volna ennek a kapcsolatnak minden percét. Aztán megláttam egy férfit. Kedves arcát máris szívembe zártam és kész volt a fejemben a szerelem.

Esténként elképzeltem a mi közös életünket, és ahelyett, hogy kerestem volna valakit, akivel tényleg megismerkedem, ennek az álomnak éltem. Biztonságos volt számomra, ha bent maradok saját magam világában. Ott nem ér csalódás, nincs fájdalom. Ezt az illúziót szövögettem magamban gyávaságból. Elzárkóztam a lehetőségeim elől és elzárkóztam a világ elől. De ez a biztonság illúzió csupán.

S miért gondoltam, hogy nekem jobb lesz így? Felszakadt bennem egy emlék. A szétválasztottság élménye volt ez. S az érzés: mintha a lelkemet valaki kettévágta volna. Bennem ez a két oldal már régen eltávolodott egymástól, külön életet élnek, s velük együtt én is kettős életet élek. Van a gyönyörű, szenvedélyes, elragadó fiatal nő és van a megalázott, szeretetre vágyó, kihasznált kis mutáns. S bennem Vénusz addig nem születhet meg, amíg a női minőség e két oldala nem egyesül újból. Hol egyikhez, hol másikhoz vonzok be az életembe férfiakat, de addig, amíg én nem leszek teljes a nőiességemben, addig olyan társak érkeznek csupán, akik megtiporják azt és kifosztanak kincseimből.

Nemcsak az Univerzumban égett ki a Vénusz bolygó, hanem bennem is. Kár bárkit is hibáztatnom emiatt, nem számít, hogy ki hozta el ezt a pusztulást az életembe, ha egyszer hagytam neki, hogy megtegye. Egyetlen dolgom van „csupán”: hogy újraélesszem magamban a NŐT. Most az a kihívás az életemben, hogy megbékítsem a lelkem, hogy a háborgó részeim nyugalomra találjanak. Csak annyit kell tennem, hogy megtaláljam a gátat magamban, ami elzárja a folyót a tengertől. Ez a gát a kulcs most abban, hogy egyesüljenek bennem az elutasított és eltitkolt részek.

Sietnem kell, mert háborog már a tenger, s háborog a folyó is. Jobb, ha én bontom vissza a falat, minthogy a folyó erőszakkal törje át, és vegye birtokba az utat, hogy agresszívan megpróbálja leigázni a tengert. Mert így végül a cseppjei elvesznek a nagy mélységben, bánatot és fájdalmat hagyva csak hátra.

A bennem élő Papnő mély bölcsessége azonban segítségemre van, hívó szavát követve megtalálom az elcsúszás pillanatát. Peregnek előttem a képek, torlódnak bennem az emlékek. Fájdalmas mindezt újraélnem, de szakad fel bennem a megváltó energia. Először még akadozva, aztán mint a kígyó, úgy tekeredik a sejtjeim között a kundalini, s utat tör magának a megbocsátás misztériuma.

Az űr, ami eddig bennem volt, az most megtelik tartalommal. A hiányzó láncszemek egymásba kapaszkodnak, és összefonódnak, akár a dns. Amit eddig elnyomtam magamban, azt most megengedem, hogy legyen. Szégyen és félelem nélkül. S mint egy liliom, ha kitárja a virágait, úgy nyílik meg bennem a Nő. Felnőtt a kisgyermek, beért a tini lány, s a nő magába fogadta az erejét. Megszelídítettem a bennem munkáló erőket és befogadóvá váltam a valóságra.

Már nem félek attól, hogy megmutassam a bennem élő nőt. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok, aki. Úgy, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, csak mindig önmagam. Nem kergetek olyan ideálokat, amelyeknek meg kell felelnem, csak pusztán mindig magamból szeretném kihozni a legtöbbet. Mert így vagyok boldog.

A Fantom

Születésnapomra az Operaház Fantomját kaptam ajándékba. Régen láttam már az előadást, sok évvel ezelőtt. A fantom dala azonban a mai napig az egyik kedvencem. Kíváncsi voltam arra, hogy most mit fog adni nekem ez a darab. Azóta annyi minden történt bennem, tágult a látószögem. Mint amikor újraolvasok egy könyvet, amiért annyira rajongtam, de ma már más tetszik benne. Kíváncsi voltam a Fantom „ajándékára”.

Amikor először láttam, a gyermeki naivitás még annyira dolgozott bennem. Hittem a jóban és a rosszban. Nagyon megérintett a darab már akkor, de csak a két szerelmesre tudtam koncentrálni, annyira izgultam értük, hogy a Gonosz Fantom ne állja az útjukat, hogy a szerelmük győzzön le minden akadályt. Még haragudtam is a fantomra, hogy hogy lehet ilyen gonosz.

De most egészen más volt az élmény. Nyugtalan voltam már az elején, fájt a fejem, náthás voltam. Mintha a lelkem megérezte volna a közelgő áttörést. Amikor a fantom a színpadra lépett, tompa nyomást éreztem a mellkasomon. Éreztem, ahogy küzd a testem, éreztem, hogy nem akarom őt beengedni. Nézelődtem össze-vissza, aztán bevillant az álmom. Előző este megálmodtam azt, hogy ott ülök, de annyi kivétellel, hogy a fantom kinézett rám, a szemembe, a tekintete fogva tartott és nem engedte, hogy másfelé nézzek. Addig néztem, amíg végre megláttam.

És abban a pillanatban megértettem, hogy mit keresek ott. Amikor a színésznő letépte a fantom álarcát és alatta „szörnyeteg” volt, egy könnycsepp gördült le az arcomon. Egészen eddig elutasítottam önmagam negatív aspektusait, nem tudtam igazán szembenézni azzal, hogy mindnyájunkban lakozik egy fantom. Az árnyék személyiségem most utat kért magának.

Csak ott ültem megmerevedetten a nézőtéren és figyeltem az eseményeket. Már nyitva volt a szívem, átéreztem minden mozzanatot. Az emberek féltek a fantomtól, elutasították őt. Szörnyetegként kezelték és azzá is vált. De így is, a lelke egy mély zugában, még neki is ott pislákolt a tiszta fény. Az a fény, ami végül mégis emberré tette, ami megnyitotta a szívét a jóra.

Csak annyit akart, hogy azt érezze, hogy ő is szerethető. Hogy létezik, hogy ne nyomják el. Magányos életet élt és mindvégig azzal küzdött, hogy senki nem akarta őt, de mégis létezett. Alig kaptam levegőt, amikor rádöbbentem, hogy meg kell nyitnom a szívemet a saját fantomom előtt. Valahogy tudnom kell szeretni őt, és magamhoz ölelni. Nem dolgozhatunk többé egymás ellen, különben sosem leszek teljes. Mindig hiányozni fog valami.

Fájdalmas beengedni az ajtón, akit nem akarsz látni. Nehéz őt hellyel kínálni, és még nehezebb tiszta szívből rámosolyogni, hogy érezze, tényleg örülsz annak, hogy itt van. Csak állsz, és nem tudod, hogy mit is mondjál. A szádba harapsz, aztán ő indul meg feléd. Az ő léptei is bizonytalanok, még nem bíztok egymásban. És amikor megáll előtted, meglátod a fájdalmat a szemében. Voltak évek, amikor harcoltatok egymás ellen, amikor ott bántottátok egymást, ahol csak tudtátok. De mára már mindketten békét szeretnétek.

Szinte öntudatlanul lendül a kezem, s ölelem át. Először fájdalmas az élmény, nehéz szembenézni azzal, hogy mennyi mindent követtem el ellene félelemből. Aztán rám tör a nyugalom. A szívem újra normál tempóban ver, a légzésem lassul. A fantom gyönyörű hangja hív vissza a valóságba. S a fájdalmán túl, látom a szépségét. Már nem szörnyetegnek, nem gonosznak látom. Ő egy szerethető, élhető része a létezésnek és az embereknek. Nem járhatunk többé becsukott szemekkel, tudomást sem véve róla. Aki igazán keresi önmagát, az nem élhet a fantom nélkül. A fantom mélysége az, ahonnan elkezdődik a személyiség. Az alapja. Ha az alapokat nem szeretjük, hiába minden álarc és máz, az egész életünk csak menekülés lesz önmagunk elől.

Ezért csodálatos dolog a színház, mert közel hozza hozzánk azt, amit nehéz meglátnunk és megértenünk. És egy jó színész átüti a lelkeden a karaktert. A fantom megformálója aznap este komoly mélységekbe röpített el, a többi színész alakítása eltörpült mellette számomra. Fantasztikus, hogy ilyen tehetségek kalauzolnak minket a színház, s azon keresztül saját világunkban.