Fényes csillag gyúlt az égen. Hirtelen lobbant fel a fénye, s vonzotta tekintetemet, mint egy gyönyörű fényes gömb. Álltam csak a csendes éjszakában, s figyeltem, szememet rabul ejtette. Oly csodás és igéző volt, lágy és édes sugaraival megsimogatta az arcomat. Békés és nyugodt lettem, csak néztem, s lassan, könnyeim patakokban folytak le megfáradt bőrömön. Nyomában keserű emlékek sora rohant meg, olyanok, amelyeket már oly régen eltemettem magamban, s nem akartam, hogy többé hozzám tartozzanak. Meg akartam tagadni az összes fájó emlékemet, azt akartam, hogy csak a szépre emlékezzek. Nem akartam több fájdalmat.
De már felszakadtak bennem a sebek, mint egy lavina, megindultak bennem az emlékek. Először csak óvatosan hömpölyögtek bennem, majd mikor úgy érezték, hogy elbírom őket, felduzzadtak, s elérték végső hatalmas formájukat. S minden ott állt előttem mezítelenül: az el nem sírt könnyek, az illúziók, a csalódások, a bántások, a sérelmeim, és ott voltak saját gyarlóságaim is. Kiegyenlítődtek bennem az elszenvedett fájdalmak és a másnak okozott keserűség. S én nem akartam látni, mert nem akartam szembenézni azzal, hogy én hogyan viselkedtem valaha.
Az emlékek terhe alatt megrogytam, a testem a földre hullt, térden állva zokogtam, s üvöltöttem az éjszakába. Kegyelemért könyörögtem, szomjaztam a megváltást. Annyira vágytam, hogy elhagyjam gyarló énem minden gonosz tettét. S mintha az élet csapásai nem lettek volna elegendőek, ostorozni kezdtem magamat. Nagyobb bántást talán senki nem mérhetett volna rám, mint amivel én illettem saját magamat. Szabotáltam az életemet, a terveimet, a vágyaimat. Megfosztottam magam az örömtől, a boldogságtól, mindattól, amitől piciny emberi létem mosolyt csalhatott volna jéghideg arcomra. Ki tudja meddig álltam ott, s büntettem magam? Évekig? Hosszú évekig.
Senki hangja el nem jutott hozzám, senki simogatása nem hozott meggyötört testemnek megnyugvást. Életem rémálommá változott, a fény kialudt szememből, csak egy bábu voltam, akit ide-oda lökdöstek, élettelen, majdnem halott. De akkor, amikor feladtam magamat, az Ég érintése újra elért. Újra végigsimította az arcomat, s érintése nyomát megnyugvás kísérte. Hosszú idő után végre megpihentem. Újra lélegezni kezdtem, s kinyújtóztam. Kezeim az égig értek, megmerevedett izmaim elernyedtek. Újra voltam, újra léteztem. Mohón kapkodtam levegő után. S a fény, annyira vágytam a fényre! Oly sok időt töltöttem a sötétségben, s most egyre világosabb van! Lassan, érintésről érintésre táncol be a fény az életembe újra. Tánca lágy és vidám, betölti a teret, s egy ponton felerősödik.
Körbenézek, s újra látok színeket! Vannak színek! A szivárvány megannyi színe pompázik körülöttem, már nemcsak a fekete létezik, hanem annyi, amennyit én szeretnék. S mennyi csoda, mennyi misztérium, amely csak rám vár, hogy felkutassam és megéljem. Az élet engem hívogat, gyönyörű hangján, lágy dallamként, édes énekként, hogy korlátaimat zúzzam porrá, s lépjek ki az ő színterére. Hív, hogy fényes ceruzájával rajzoljak magamnak egy új életet, játékba hív, táncolni és örülni.
Bátortalanul nézek vissza a sötétbe, a szikkadt, szilárd, töredezett földet nézem, az egyetlen kóró fát, mi a társam volt valaha, s szívem megtelik félelemmel, de érzem, hogy többé már nem akarom bántani magamat. Elég volt önnön büntetésemből, a kegyelem pillanata most érinti a szívemet. Lágyan simogatja, az igaz megbocsátás édes balzsamával kenegeti és ápolja. A sok sebet most próbálja meggyógyítani. S szívembe az igaz szeretet áramlását kezdi bepumpálni. Érzem, ahogy megtelik élettel, érzem, ahogy újra erőre kap. Most az élettől dobog, az új életért.
Legszebb ajándékom íme megadatott, elnyertem saját magam bocsánatát. A megbocsátás misztériuma lelkemben hosszú utat tett meg, megannyiszor eltévedt, zárt ajtókat döngetett, volt, hogy feladta egy időre szívem ostromát. De aztán utat tört magának, mert ilyen a természete. A fény mindig utat tör magának. S most még fényesebben ragyog! Most, hogy voltam a nagyon sötétben, most látom csak mennyire más a fény! S tudom, hogy nem téveszthetem már szem elől, tudom, hogy most már velem marad. Bármi történjen is törékeny létemben, a fény már bennem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése