Őt kerestem és magamra találtam

Szerelemre ébredtem. Lelkem vágyta megtalálni a társát, s én engedtem, hogy áramoljon bennem minden kívánság és érzés, ami megfoghatóbbá tenné Őt nekem. Aznap szerelmes lettem a szerelembe.

Figyeltem magam, amint elképzelem, hogy ki ő, mivel foglalkozik, milyen tulajdonságai vannak, és hogyan bánik velem. Mindent elképzeltem az utolsó mozzanatig, és közben olyan boldog voltam. Aztán felöltöztem, kikívánkoztam az utcára, a napfényre. A föld fölött lebegtem, mintha már éltem volna ennek a kapcsolatnak minden percét. Aztán megláttam egy férfit. Kedves arcát máris szívembe zártam és kész volt a fejemben a szerelem.

Esténként elképzeltem a mi közös életünket, és ahelyett, hogy kerestem volna valakit, akivel tényleg megismerkedem, ennek az álomnak éltem. Biztonságos volt számomra, ha bent maradok saját magam világában. Ott nem ér csalódás, nincs fájdalom. Ezt az illúziót szövögettem magamban gyávaságból. Elzárkóztam a lehetőségeim elől és elzárkóztam a világ elől. De ez a biztonság illúzió csupán.

S miért gondoltam, hogy nekem jobb lesz így? Felszakadt bennem egy emlék. A szétválasztottság élménye volt ez. S az érzés: mintha a lelkemet valaki kettévágta volna. Bennem ez a két oldal már régen eltávolodott egymástól, külön életet élnek, s velük együtt én is kettős életet élek. Van a gyönyörű, szenvedélyes, elragadó fiatal nő és van a megalázott, szeretetre vágyó, kihasznált kis mutáns. S bennem Vénusz addig nem születhet meg, amíg a női minőség e két oldala nem egyesül újból. Hol egyikhez, hol másikhoz vonzok be az életembe férfiakat, de addig, amíg én nem leszek teljes a nőiességemben, addig olyan társak érkeznek csupán, akik megtiporják azt és kifosztanak kincseimből.

Nemcsak az Univerzumban égett ki a Vénusz bolygó, hanem bennem is. Kár bárkit is hibáztatnom emiatt, nem számít, hogy ki hozta el ezt a pusztulást az életembe, ha egyszer hagytam neki, hogy megtegye. Egyetlen dolgom van „csupán”: hogy újraélesszem magamban a NŐT. Most az a kihívás az életemben, hogy megbékítsem a lelkem, hogy a háborgó részeim nyugalomra találjanak. Csak annyit kell tennem, hogy megtaláljam a gátat magamban, ami elzárja a folyót a tengertől. Ez a gát a kulcs most abban, hogy egyesüljenek bennem az elutasított és eltitkolt részek.

Sietnem kell, mert háborog már a tenger, s háborog a folyó is. Jobb, ha én bontom vissza a falat, minthogy a folyó erőszakkal törje át, és vegye birtokba az utat, hogy agresszívan megpróbálja leigázni a tengert. Mert így végül a cseppjei elvesznek a nagy mélységben, bánatot és fájdalmat hagyva csak hátra.

A bennem élő Papnő mély bölcsessége azonban segítségemre van, hívó szavát követve megtalálom az elcsúszás pillanatát. Peregnek előttem a képek, torlódnak bennem az emlékek. Fájdalmas mindezt újraélnem, de szakad fel bennem a megváltó energia. Először még akadozva, aztán mint a kígyó, úgy tekeredik a sejtjeim között a kundalini, s utat tör magának a megbocsátás misztériuma.

Az űr, ami eddig bennem volt, az most megtelik tartalommal. A hiányzó láncszemek egymásba kapaszkodnak, és összefonódnak, akár a dns. Amit eddig elnyomtam magamban, azt most megengedem, hogy legyen. Szégyen és félelem nélkül. S mint egy liliom, ha kitárja a virágait, úgy nyílik meg bennem a Nő. Felnőtt a kisgyermek, beért a tini lány, s a nő magába fogadta az erejét. Megszelídítettem a bennem munkáló erőket és befogadóvá váltam a valóságra.

Már nem félek attól, hogy megmutassam a bennem élő nőt. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok, aki. Úgy, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, csak mindig önmagam. Nem kergetek olyan ideálokat, amelyeknek meg kell felelnem, csak pusztán mindig magamból szeretném kihozni a legtöbbet. Mert így vagyok boldog.