Egy sötét labirintusban bolyongtam, nem találtam a kiutat. Bármerre mentem, mindenhol falba ütköztem. Hideg volt és fáztam. Minél mélyebbre hatoltam a tudatalattimban, annál kevésbé találtam a kiutat. Kétségbeesetten néztem körbe, bárcsak segítene valaki! De csend volt. Aztán jött egy ember és pofon vágott. Félve nyitottam ki a szemem, ő már sehol nem volt. Előttem egy tükör állt, s én néztem, ahogy a kétségbeesés és a rettegés kiül az arcomra. Néztem az arcomon az idegen tenyér nyomát, és semmit nem értettem.
A tükörben megláttam egy fénypontot, éreztem, ahogy hív, de féltem, rettenetesen féltem. Úgy éreztem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, féltem, mert nem tudtam, hogy mi történik velem. De a fény még soha nem hagyott cserben, így lassan megindultam felé. A tükörben szikrázott és bátorítóan hívott anélkül, hogy egyetlen hang is megtörte volna ezt a végtelen csendet. Megérintettem a tükröt, anyaga ruganyos volt, tudtam, hogy van valami a másik oldalon, de nagyon féltem átlépni a tükör másik oldalára. Magam mögé néztem, az egyetlen biztos pont az életemben ez a fénysugár volt, mögöttem hideg sötétség, árnyak és szenvedés és mély szeretetlenség. Arra gondoltam, mit veszíthetek? Ezt itt mögöttem? Talán nem lenne jobb, ha ezt itt mind tényleg elhagynám végre?
Megremegett a lábam, ahogy a testem megérezte, döntöttem. Ólomsúlyúnak éreztem a mozdulataimat, valami a sötétben visszatartott, azt súgta, hogy hozzátartozom, de én már csak előre néztem, én már csak a fényt láttam. Lehunyt szemmel álltam a tükör túloldalán, azt mégis éreztem, hogy könnyed vagyok, s melegséget éreztem. Kinyitottam a szemem, és hunyorogni kezdtem attól a hatalmas fénytől, amiben álltam. De nem kellett olyan sok idő, hogy a szemem a sötétség után megszokja a fényt. Ahogy lendítettem a kezem, éreztem, hogy sokkal könnyebb, a vállaimat nem nyomták a terhet. A tükör túloldalán hagytam - gondoltam. Megfordultam, hogy a tükörbe nézzek, s egy gyönyörű, szeretetteljes, szelíd nőt láttam benne. Figyeltem, ahogy együtt mozdul a kezünk, lágyan és kecsesen. Oldalra billentettem a fejem, s ő is az övét. Azonnal megértettem, hogy ő és én ugyanazok vagyunk. Láttam, ahogy értetlenül nézzük egymást.
Egy Angyal érintette meg finoman az arcomat, simogatása a legszebb szeretet volt, amit valaha tapasztaltam. Mosolygott és én megéreztem, hogy milyen sokat jelentek neki. És abban a pillanatban tudtam, hogy ki ő és tudtam, hogy mindig velem volt, és marad is, még akkor is, ha azt hiszem, hogy egyedül bolyongok a sötétben. Az arcomat a tükör felé fordította, s újra láthattam azt a lányt, akiről eddig azt hittem, hogy én vagyok. A labirintus fogságában kereste a kiutat, miközben drága Angyala végig beszélt hozzá, és nem hallotta. Kérte, hogy segítsen neki, de a válaszát már nem hallotta...
- Görbe és torz tükörben nézted idáig magad. Itt az ideje, hogy tisztán láss! – mondta szelíden - Azzal nem segítesz sem magadnak, sem másnak, ha elrejted az erődet. A legnagyobb erő önmagad szeretete.
A tükörben újra ezt a számomra idegen, mégis bájos nőt néztem. El akartam raktározni minden arcvonását, hogy így emlékezzek rá, magamra. Ha lehunytam a szemem, az a másik kép még erősebb volt. Az Angyal újra megérintett, most a hajamat simította végig, egy leheletnek nagyobb súlya van, mint ennek az érintésnek, mégsem lehet nem felismerni egy Angyal érintését. S én nem értettem, hogy nem vehettem észre, mikor jelezni akart.
Tudtam, hogy ő türelmes velem. Az érintés nyomán a hajam fényesebben ragyogott, mint a szikrázó nap. Megéreztem a lehetőségeim határtalanságát és emberi létezésem megannyi csapdáját. Ezentúl még jobban kell figyelnem. És emlékeznem kell erre a csodálatos nőre, hogy ez én vagyok. Amikor a mélybe rántanám magam, s az önvád szívtelen korbácsa csattanna újra rajtam, emlékeznem kell, hogy én egy különleges létező vagyok. Szeretet mentő vagyok.
