Az igazságom

 A szombati csoportfoglalkozásunk témája a torokcsakra tisztítása és megnyitása volt. Fokozatosan haladtunk kívülről befelé, hogy megtaláljuk a lelkünk ösvényét, amely a saját igazságunkhoz visz el. Amikor a csoport összekapcsolódott, megéreztem egy erőteret magunk között, amelynek különleges ereje volt. Ez egy „láthatatlan” szeretet és fényháló volt közöttünk és egyre csak hívott.

A következő pillanatban beleugrottam ebbe a hálóba, elengedtem a mankóimat, elengedtem az egóm védekező szavait, és beletágultam ebbe az erőtérbe. Éreztem, ahogy a sejtjeimen áthatol a gyógyítás, és a torokcsakrámban halvány fény gyúlt. Figyelmem végig ezen a fényen volt és azon, hogy egyre erősebb legyen, egyre ragyogóbb. Megnyílt egy újabb kapu előttem, s ezen átkelve a torokcsakrám egy mélyebb szintjére jutottam. Felismertem a saját igazságomat, és a torkomban lévő határtalan lehetőséget. Soha nem tekintettem még így a torkomra, mint egy kulcsra, amely közelebb visz a lélekcsaládomhoz. Világossá váltak számomra korábbi összefüggések és felszabadult bennem a kreativitás megannyi gyógyító formája. S ezekkel a felismerésekkel magamban, éreztem, ahogy kitágul a torokcsakrám. Már nem csak egy szűk garat többé, már nem csak a kommunikáció jól vagy rosszul működő szerve számomra, hanem az isteni lehetőségek tárháza. Az alapos tisztítás után, éreztem, ahogyan szabadon áramlik az energia bennem, és belső figyelmemmel ráláttam az alatta lévő többi csakrára, majd figyelmem a felette lévő csakrákra irányítottam és megéltem újra az Egység elsöprő élményét. Újra Egynek láttam magam, Egy a testem, a lelkem és a szellemem, de Egy vagyok én és a többiek, Egy vagyok én és a szoba, Egy vagyok én és légzés. Éreztem a hívást, hogy az intenzív légzés segítségével először a torkom elülső oldalát fényesítsem tovább. Ahogy tisztult ez a terület, éreztem, ahogyan növekszik bennem a felelősségvállalás a személyes szükségleteim iránt, és a gyógyító fény arra ösztönöz, hogy önmagamért még jobban vállaljam a felelősséget. S ezután figyelmemet a torokcsakra hátsó oldala felé irányítottam, gyakran küzdök nyak és vállproblémákkal, és ahogy tisztítani kezdtem ezt a területet, ráleltem egy varázslatos összefüggésre magamban: ha a torokcsakra ezen területe alulműködik, akkor hajlamosak vagyunk visszafogni magunkat és nem nyújtjuk a tőlünk telhető legjobbat. Én sokszor tévesen feltételeztem magamról, hogy bizonyos helyzetekben lusta vagyok, s most választ kaptam arra, hogy ez nem így van, ilyen helyzetekben, ha gyógyítom a torokcsakrámat, akkor ki tudom hozni magamból a legtöbbet.

Ahogy lágyan belelazultam az isteni érintésbe, megérkezett a csoda is. A szeretetháló ölelésében végig biztonságban voltam, és tudtam, hogy szavaimat, cselekedeteimet a bennem élő Mester irányítja, s ő terelt a felismeréseim ösvényén is. Ez egy különleges utazás volt számomra is, amelyet a csoportenergia fénnyel támogatott meg. Az Egység Misztériuma új lehetőségeket mutatott meg, s világossá vált bennem, hogy egy olyan utazásra indultam el nemrég, amely során bejárom testem és lelkem összes zeg-zugát, bekukucskálok mindenhova magamban, feltárom az ismeretlen részeket, örömmel üdvözlöm a már ismert részeket, ahol sötétség van, oda a fénylámpásommal bevilágítok, és addig világítok, amíg át nem fényesedik, hogy önmagában is ragyogó lehessen, ahol pedig fényt találok, azért mély hálát adok. Ez egy nagy kaland magamban, egy csodálatos utazás, amely arra ösztönöz, hogy egyre inkább lehorganyozódjam a testemben, és egy ragyogó erős fényoszloppá váljak, aminek a fényében mások is fürdőzhetnek. Ez a fény most vált igazán tudatossá bennem.

Száguldó tehervonat

Nem olyan régen barátaimmal megnéztünk egy filmet, s abban a tudatalatti feszítő tartalmát egy gyorsan süvítő tehervonatként ábrázolták. Ez a jelenet nagyon megfogott. Napok óta azon morfondírozok, hogy vajon nekem van-e ilyen tehervonatom, s ha van, akkor mit szállítok rajta?

Ma reggel ziláltan ébredtem fel, a válasz álom formájában érkezett. Az én tehervonatom a tudatalattimban őrült tempóval száguld és nem az a fontos, hogy mit szállít, hanem az, hogy ki vezeti. A reggelem mélyen eltemetett múltba torkollott, olyan képeket idézett fel, amelyeket már régen elfelejtettem, és amelyektől már távol akartam tartani magamat.

Ha őszinte akarok lenni, valójában számítanom kellett volna ezekre az emlékekre, most, hogy kívülről figyelem az eseményeket. A kiindulópont egy kineziológiai oldás, amiben visszatért és lágyan megérintett a múlt. Szinte az első pillanattól kezdve azonnal újraéltem az érzelmi sokkot, és testemben a fájdalom a már jól ismert pontokon szaggatni kezdett. Amikor rá gondolok, akkor a mellkasom nehéz lesz, de most zsibbadás, belső remegés és hidegrázás kísérte. Az oldás végére kiderült, hogy egy mély kudarcélmény munkál bennem, s belülről mar, s próbál valahogy kijutni. Az eddigi oldásaimtól eltérően erről most próbáltam nem tudomást venni (van egy gyógyulási naplóm, amelyben vezetem a felismeréseimet, az érzéseimet, a reakcióimat, amelyek egy gyógyítás, vagy egy oldás során felszínre kerülnek, de ezt az oldást a mai napig nem írtam le) és a téma kényessége miatt igyekeztem minél távolabbra hessegetni az Ő fájó emlékét. Ezt az álmot megelőzően érkezett egy másik, egy akkor még teljesen értelmetlen álom. Egy dupla homokórát loptam el benne. Az egész álom zűrzavaros volt, de ez a momentum megragadt bennem. Akkor még nem értettem, most már tudom, hogy még időt akartam lopni magamnak, de az idő elfogyott.

Az az idő fogyott el, amit eddig arra használtam, hogy halogassam a rendezetlen ügyeimet. Az érzelmi tisztulás ösvényén elfelejtettem megengedni magamnak, hogy kimutassam azt, mennyire megviselt, mennyit elvett belőlem ez az érzés, amelynek az árnyai itt kísértenek még, de az erő már kiveszett belőlük. Gandhi azt mondja: „A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága". Én mindig azt hittem, hogy bátor ember vagyok, s most kiderül, hogy a saját tehervonatom majdnem halálra gázolt. Mennyivel bátrabb a vonat elé állni, s a vezetőjének a szemébe nézni, s kimondani: „Bocsáss meg, hogy a tudatalattim ilyen sokáig fogva tartott, bocsáss meg, hogy nem tudtalak elengedni. Szeretettel olvasztom fel a nálam ledermedt lélekrészedet, hogy te is teljes életet élhess”.

Az arcomon a forró könnyek valóban felolvasztják azt a jéghegyet, ahova az Ő emlékét fagyasztottam be. Alakja egyre halványabb lesz, ahogyan távolodik, hogy megérkezzen saját egységébe, teljességébe. Már tényleg csak egy emlék, egy a sok közül, talán még kedves is számomra. Nem élhettem úgy az életemet, hogy még nem adtam vissza Őt teljesen. Nem élhettem úgy az életem, hogy még megtartottam magamnak egy kis darabot belőle. S most, hogy szabadon engedtem, mégis itt van egy kedves emlék, ami már nem akar belülről elpusztítani, hanem kedvesen, örömmel simogat. Már nem fáj a mellkasom, ha rá gondolok. Újra béke van bennem.