Tükröm, tükröm

Vajon miért olyan keserves a tükörbe olykor belenézni? Miért olyan nehéz az elgyötört arcommal találkozni? Talán azért, mert tudom, hogy aki most visszanéz, nem én vagyok, s nehezen szembesülök saját gyengeségeimmel.

Nagyon hosszú-hosszú éjszakákon vagyok túl, az álmatlanság befúrta magát a tudatalattimba, nem engedi, hogy meneküljek. Éjszaka, amikor elcsendesedik minden, megtalálnak érzéseim, gondolataim. Fájó könnycseppek hagynak nyomot az arcomon, amit csak én látok, de én látom.

S arra gondolok, hogy mindenki annyi feladatot kap, amit elbír. Lehet, hogy csak éppen, de azért elbír. S ha az élet elvesz, mindig ad helyébe. Ennek a gondolatnak lágy szellőjével simogatom most sajgó szívemet. S kihúzva magam, állam felszegem, erősen állok.

Csak az, aki most nagyon közel van hozzám, tudja, hogy min megyek keresztül, s talán még ő sem pontosan. Talán, mert még én sem tudom, hogy egészen mi is történik velem, bennem.

Néha úgy érzem, hogy bár én vagyok a filmem főszereplője, most mégis kiálltam volna a képből, s csak bámulom, hogy mi történik a vásznon. Látom, hogy ott vagyok, hogy ott lézengek én is, de inkább csak a testem. Én itt vagyok most, a vászon szélén, és nézem a többieket az én filmemben. Ki mit csinál, mit mond, milyen az arca.... S ki az, ki távozik.

Láthatatlan vagyok most, eltűntem. Már a vásznon sem vagyok. Egy kísértet, aki csak lézeng a barátai és családja között. S lám, néhány kedves arc, akik nem bánják, hogy most nem vagyok tökéletes, hogy most nem tudom, hogy mit kell tennem. Nem bánják, hogy csak vagyok, ímmel-ámmal. Kedvesek velem továbbra is, mert igazán szeretnek.

Eltűntem, mert nem akarom azt a torz tükröt nézni, amiből egy mutáns néz vissza. Ez nem én vagyok, tudom. S nem az fáj, amit a tükörben látok, mert tudom, hogy én más vagyok, az fáj, hogy valaki tartja azt a tükröt. Egy barátom tartja, akinek csillogó, lágy lénye mindig elvarázsolt, s akivel az utóbbi időben oly távolra kerültünk egymástól. Most mérges, dühös, elkeseredett, talán gyűlöl is. Nem tudom. A tükrét haraggal tolja elém, s bizonygatja egyfolytában, hogy én vagyok benne, csak nem látom magam. Nem látom magam tisztán.

Távolodok. Egyre jobban. Szinte már visszavonhatatlanul. Nem, ez nem én vagyok. S ő sem az, akit én úgy szerettem régen. De akkor ki? Régen volt....

Most megint némán ülök a filmem szélén. Jól eltűntem. Talán vissza kéne mennem. Igen, indulnom kéne. Lábam még erőtlen. Talán pihenhetnék. De nem. Az élet vár. Vár az életem, ami annyi csodát rejt még, ami annyi mindent szeretne még mutatni! Vissza kell térnem, újra meg kell, hogy leljem magam. A testem, a lelkem, a szellemem újra egyesülnek. Összeszedem a darabkákat, amelyek összetörtek bennem. Megint meghaltam egy kicsit.

Időközönként, amikor sürgetem a változásokat, és több színtéren bolygatom az életemet, mindig meghalok egy kicsit. S aztán mindig talpra állok. Az élet megajándékoz új tapasztalatokkal, új élményekkel. Sosem bánom meg, csak abban a pillanatban, amikor úgy fáj. Nagyon fáj, feszíti a mellkasomat, van, hogy az oldalam beleremeg, alig bírom el a szívemet. S aztán lassan, eltűnik a nyomás, lehull róla a fátyol, s én újra könnyűnek, lágynak és boldognak érzem magam.

S mindeközben három dologba kapaszkodok, hogy az ujjaim görcsbe állnak, az ujj begyeim hófehérek lesznek annyira szorítom: a hitem, a szeretet és a bizalom. Ezt nem veszíthetem el soha, mert ha ezek nem léteznek, én sem létezem....