Kedves Lelkes Olvasó!

Amióta megszületett ez a blog, rengeteg tapasztaláson mentem keresztül, s úgy érzem, hogy a magamban tett utazásban "körbeértem". Ezért útjára indítok egy új blogot, fogadjátok szeretettel továbbra is az írásaimat!

http://www.blissragyogas.blogspot.com/

Lourdes bennem rezeg

 Télen éreztem meg Lourdes hívását, hirtelen és váratlanul hasított belém az érzés, hogy szükségem van az ajándékaira és az élményeire. Nem tudtam, hogy mit várhatok, mire számíthatok, csak annyit tudtam, hogy oda kell mennem. Ugyanazt a mély és elkötelezett hívást éreztem, mint amikor Avalonba látogattam el.

Amikor beérkeztünk Lourdesba, éreztem magamban az ellenállást, először nem akartam magamba fogadni. Sok érzelem és gondolat zakatolt bennem, és hirtelen mindegyik zajos és hangos lett, és mint az utcáról visszaköszönő zsibvásár, elkezdtek felkavarodni bennem az ide-oda taszigált érzelmek. Hirtelen felerősödtek bennem olyan gondolatok, amelyekkel nem akartam foglalkozni, apró mozzanatok a múltamból. S ott álltam a forgatagban, s bennem az Ős-Káosz kezdte kibontani forgószél tölcsérét. Tudtam, hogy nincs visszaút, bármivel kerülök is itt szembe, az átég rajtam. Körbeölelt Lourdes és magamra zárt. Lecsupaszított, mezítelenül álltam előtte, bátortalan és félénk voltam. Olyan érzés lehetett, mint amikor valakinek megáll a szíve egy pillanatra, és aztán nagyon lassan újra verni kezd. Kiszakított belőlem régóta cipelt szenvedés és fájdalom köröket, és mintha egy részem belehalt volna az elengedésbe, az a részem, amelyik őrült rögeszmével ragaszkodott ezekhez. Gyökerestül tépte ki Lourdes belőlem a múlt mérgező csápjait, amelyeken keresztül, mint egy ködfátyol gomolygott a testemben ez a nehéz töltés. Amikor utolsó nap belenéztem a tükörbe, megdöbbenve láttam, hogy eltűnt szememből a szomorúság. Mindig volt a tekintetemben egy mély bánat, amelyet olyan nők szemében lát az ember, akiket meggyötört az élet. S hiába próbáltam ettől szabadulni, eddig mindig erősebb volt nálam. Ha nem figyeltem, a váratlan fotókon visszaköszönt a szenvedés a szememből. De Lourdes ezt most visszavette. Én nem vagyok, és nem is voltam fizikailag beteg már nagyon régen. De a lelkem az volt. Sok fájó tapasztalásba belebetegedett, és magán hordozta azok lenyomatait. De Lourdes energiája keresztülszivárgott a bőrömön, ahogy ittam a gyógyító vízét, úgy hatolt mélyebbre a testemben, ahogy belélegeztem suttogó dalát, bennem életre kelt. Kioltott bennem egy régi minőséget, és egy csodálatosan ragyogó új eszenciával áldott meg.

Hiába keresem tovább a szavakat Lourdes misztériumára, nem tudom jobban kifejezni azt, minthogy Lourdes bennem rezeg, és egy régen várt változás „béke nagykövetévé” vált bennem. A kegyelem átjár azóta is, és gyengéden érint, simogat. Belül változom, s ezt a kivételes erőt most horganyzom le magamban. A „vagyok” életérzése jár át, és stabilizálom azokat az élményeket, amelyek alapjaiban rengették meg a személyiségemet, és segítettek abban, hogy önmagamra találjak. Lourdes gyógyítása intenzív impulzus bennem, lassan egy hete itthon vagyunk, mégis érzem, hogy még mindig dolgoznak bennem az energiái. Hat nap után ma tudtam először úgy kapcsolódni az érzéseimmel, hogy az átélt élményeket, amelyek bensőm legmélyén zajlottak, tudatosítani tudjam.

A cseresznyefa titka

Tegnap cseresznyét szedtem egész nap. Apukám megkért, hogy szedjem le, mert pálinkát szeretne főzni belőle, a barátaim szeretik apu pálinkáját, így apu egyből áthárította rájuk a felelősséget, hogyha jövőre is szeretnék adni nekik, akkor le kell szedni valakinek a cseresznyét. Apu nem szeret kérni, könnyebb neki így, de azonnal mondtam neki, hogy miatta is leszedem szívesen, ha megkér, és van időm rá. 

Csodálatos napot töltöttem kint a kertben a cseresznyefával, apu felállványozta, annyira lelkes voltam, hogy még a fára is felmásztam. Soha ilyen tudatosan még nem bántam egy fával sem, mint tegnap. Ahogy az ágakra léptem, figyeltem a fát, elbír-e az ág, ahogy kapaszkodtam, olyan volt, mintha a kezem és a fa ága egybeolvadt volna. Mint egy kis majom, olyan könnyedén siklottam az ágak között, még a cipőmet is lerúgtam, érezni akartam minden rezdülést. Elég göcsörtös volt a fa felszíne, de nem érdekelt, csak a csoda éltetett, ráéreztem a fa lényére és magába húzott. Már nem is a cseresznyeszemek vonzottak, hanem az, hogy a fa lombjában mindenhova eljussak, ahova csak engedi. Minden ágon, ami csak elbírt, időztem egy keveset, és közben olyan boldogságot éreztem, mint már régen. Ilyen érzéseket párkapcsolatban tudtam eddig csak megélni, és most párkapcsolat nélkül is szerelmes voltam, szerelmes az életbe és a létezésbe.

Sokat gondoltam közben a barátnőmre, így este felhívtam. Kérdezte, hogy mit csináltam aznap, elmondtam neki, hogy cseresznyét szedtem és azt is, amit apu mondott. Erre ő megjegyezte, hogy én meg most szelíd erőszakkal átnyomom rá, hogy miatta kellett cseresznyét szednem. Egy pillanatra elszomorodtam, mert nem volt bennem ilyen szándék, és csak tényszerűen meséltem neki, nem azért, hogy rosszul érezze magát. Miután ezt elmondtam a telefonba, elvicceltük a történetet, de este gondolatban többször visszatértem ehhez a beszélgetéshez.

Az elmúlt két hétben másodszor fordult elő velem az, hogy két különböző barátom olyasmit próbált rám vetíteni, ami távol áll tőlem, ami nem én vagyok. Az egóm egy pillanatra mind két esetben összevonta a szemöldökét, hogy ennyire már ismerhetnének, hogy én nem ilyen vagyok. Aztán igyekeztem eltávolodni a helyzettől és magasabb nézőpontról ránézni ezekre a helyzetekre.

Az emberi kapcsolatokban azért veszünk el sokszor, mert a másik próbál bevonni a játszmáiba. Ezek tudattalan történések két ember között, és akár lehetnek egészen apró mozzanatok is egy napban, amik azonban elvonják a figyelmemet saját magamról. Van amikor szinte azonnal észreveszem, és visszahúzom a figyelmemet, van, amikor órákon át morfondírozok egy-egy ilyen eseten. Ha nem tükör, akkor vajon mit piszkálnak meg bennem? Az én válaszom az erő. Egy baráti kapcsolatban sokkal sebezhetőbb vagyok és sokkal kevésbé képviselem az erőmet. Már olyanon is rajtakaptam magam, hogy visszahúztam a női erőmet, hogy egy barátom ne érezze rosszul magát. Viszont a cseresznyefa megtanított arra, hogy bár lehet göcsörtös a felülete, és ez okozhat kellemetlenséget, tiszta eszenciája azonban feledteti ezeket a kellemetlenségeket. A cseresznyefa tudja magáról, hogy ő egy cseresznyefa, és ezt éli minden pillanatban. Ha hátramegyek a kertben, soha nem lesz barackfa, vagy almafa, és én sem látom soha úgy, mert más hangulatban vagyok. Mindig stabilan az, ami: cseresznyefa.

Ez a cseresznyefa titka.

A szenvedély tánca

Félhomályban, gyertyák között fekszik a nő

Titokzatos, vágyat sejtető.

Lágy zene édes fuvallatként tör elő az éjszakából

S a nő teste a ritmusra mozdul.

Vele szemben a díványon a férfi szemében

Vágy lobban fel a szenvedély hevében.

A nő végigsimítja a combját lassan, érzékien,

A csipke, mi bőrét fedte tehetetlen,

 Alázuhan a mélybe, s a padlón hever,

A férfi tekintete rajta megpihen.

S mikor szemét újra a nőre emeli

A nőben a szenvedély szinte megperzseli.

Szíve hevesen ver a vad táncot látva

A papnő szerelmi rítusa magával ragadja.

S a nő közeledik, mint a ragadozó,

A zsákmányért nyúló érintése feloldozó.

A férfi keze a hajába túr,

Szorítja és megrántja azt vadul.

Ajka mohón siklik végig a nő nyakán

Kezét körbefonja a derekán.

A nő ajka a szája húsába tép

S vért fakaszt ez az elsöprő szenvedély.

Egymás tekintetét keresik a mámorban,

Ami egybeolvad a szerelem bájában.

A nő meleg öle megnyílik, s várja,

Hogy a férfit magába fogadja.

S a férfi szenvedéllyel a nőbe hatol gyengéden

Egy belső remegés tör fel a lelkében.

Keresztülárad lénye érzéki magja

S a nő a lelkét is magába fogadja.

Egy ősrobbanás, mit átélnek a gyönyör hevében

Teljes egybeolvadás egymás lényében.

S a férfi izzadtan zihál levegőt keresve

A nő torkából válasz a halk sikoly emésztő tüze

A vágy beteljesült bennük, testük remeg

A szenvedély íze ajkukon pihen.

S egy édes csókban ízlelik a másik ajkáról

A gyönyör nedveit még mindig mohón.

S a férfi megsimítja a szeretett nő arcát,

Ki mindig felszítja benne a vágyát,

S csodálja a nőt, aki gyönyörben,

Neki adja magát egészen.

Szorosan ölelik egymást még lihegve

Élvezik a mámort, ami őket újra teremtette.

Szorosan ölelik egymás testét

Élvezik, amíg tart még ez az érzés.

Szemükben a szerelem tüze kiolthatatlan

Újraélik ezt a gyönyört minden eggyé olvadásban.

Bolivien

Lágyan ölelt körbe a víz, féltve és biztonságot kínálva megfáradt testemnek. Ültem a tenger fenekén, és lélegeztem, és ez mind annyira természetes volt. Megérintettem a homokot mellettem, a tenyerembe zártam egy pillanatra, hogy érezzem a valóságát, majd engedtem, hogy leperegjen az ujjaim között, hiszen nem akartam birtokolni, csak érinteni.

Pár perccel előtte még egy lakásban ültem, s egy szelíd zene finom eszenciája ringatni kezdett, s egy békés hang hívott magába, hívott a világába a delfinek közé. Amint a szívem megnyílt az élménynek, már utaztam is, mélyen az Univerzum tengerében. Egy olyan különleges közegben értem partot, ahol még nem jártam, s érezni akartam a valóságát és élvezni minden pillanatát.

S mikor az utolsó homokszem is visszatért önmagába, felnéztem, és ott volt ő. Beszélt hozzám, de a szája nem mozdult, csak mosolygott. A szemembe nézett és kereste az utat hozzám. Hallottam magamban őt, Bolivient, a delfint, aki hozzám érkezett, most csak azért, hogy együtt legyünk egy kicsit. Bolivien nem volt sem férfi, sem nő, mindkettő volt egyszerre, és még ennél is több. Idős és bölcs lélek, tudatosságának fénye magával ragadó és megadó. Lehunytam a szemem, és a bőrömön éreztem az ő csupasz bőrének az érintését, de mikor kinyitottam újra a szemem, láttam, hogy nem ért hozzám, csak a minket körülvevő tér kezdett egymásba olvadni, és új színekben felragyogni. Én azt mondanám, hogy tanítani jött engem, Bolivien azt mondta, azért jött, hogy tanuljunk egymástól és hogy szórakozzunk közben. Nem tudom, hogy én mit adhatok neki, de örülök, hogy engem választott.

Figyeltem, ahogyan úszik körülöttem, és ahogy belebukfencezi az öröm és felhőtlen kacagás édes ízét az aurámba. Éreztem, ahogyan feltöltődöm Bolivien lágy energiáival, és megszületett bennem a bizonyosság, hogy együtt nagyon sok mindent tudunk véghez vinni és vele sikerül a legmerészebb álmaimat valóra váltani.

A szívemen egy lélek könnycsepp gördült le, amelyben nem volt szenvedés, nem volt fájdalom, nem az ember könnye volt, hanem a léleké, aki egy csodálatos katarzist élt meg, s ez a könnycsepp balzsamként gyógyította sajgó szívemet. Tisztára mosta a régi sérelmeket, s egy új, delfin-tudatosság fényben merítkezett meg, amely segítségével az Egység gyökeret eresztett bennem. Egy voltam ott, a tenger mélyén a csepeli lakásban, és azóta is Egy vagyok mindennel és mindenkivel. Köszönöm neked Titánia ezt a felemelő érzést! Titániát itt találod: http://www.bluedolphin.hu/

Bliss

Szeretem azt, aki voltam, mert segített abban, hogy az legyek, aki most vagyok. Most már csak az a fontos, hogy a jelen pillanatban mit élek, csak az számít, hogy most milyen vagyok. Az elmúlt időszakban sok mindenen mentem keresztül, a belső folyamataim újra lángra kaptak, és mindent felégettek bennem, ami még visszahúzott. Igen, volt olyan még mindig az életemben, amihez ragaszkodtam.

De tegnap este rám tört a felismerés, hogy ameddig azonosítom magam a múltbéli történéseimmel, megőrzök magamban egy darabot a szenvedésből. Sok kockázatot vállaltam azzal, hogy újra meg újra kirántsam magam alól a talajt, de tudtam, hogy csak a bátrak lehetnek igazán szabadok, és csak a bátrak szerethetnek szabadon. És nekem minden vágyam az, hogy szabadon önmagam legyek.

Ahogy magam mögött hagytam a ragaszkodásomat, bevágtam magam mögött az ajtókat, felégettem a hidakat. Nincs visszaút, s így nyíltak meg előttem más utak, más ösvények, más dimenziók. Vissza se néztem, mert már csak azt akarom látni, aki most vagyok, azt, akit és amit hátrahagytam nem. Nincs már szükségem arra, hogy lássam, mert az nem előre visz, hanem hátra. És így, az utamon megtanultam örömmel fejlődni, örömmel változni.

Életem egyik legragyogóbb felismerése volt, amikor ráébredtem, hogy nem KELL szenvedni. Szabadságomban áll választani, és lehet úgy is változni, hogy közben örömteli és vidám dolgok történnek velem. Ez új ösvényt és még újabb utakat nyitott meg nekem, és érzem, ahogy előre haladok az életben, egy csodálatos fényháló egyik újra fényesen szikrázó fénypontja vagyok. Én nem az vagyok, akivel a személyiségem azonosítja magát, hanem az Egy meghatározó része. És lám, mennyi meghatározó része van az Egynek! Mennyien teremtjük ugyanazt az álmot, mindenki a saját módján.

És mi a titka? Ez nagyon egyszerű: szeretem magam, mert egy csodálatos létező vagyok. Két hónapja, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért szeretem magam, csak ültem csendben és vártam a választ, ami sehol sem volt. Kétségbeesetten próbáltam keresni bármit, ami szerethető bennem, de nem találtam. A csalódás, a döbbenet, az elvárások azonnal hívatlanul megérkeztek, és suttogták a fülembe csúf árnyékhangjukon a maguk igazát. De én nem az a nő vagyok, aki kínok között kereste a válaszokat. Én az a nő vagyok, akivel ez is megtörtént és az is, hogy megtalálta a maga válaszait és felragyogott benne a szeretet.

Sok minden történt velem az évek alatt, és mikor ezek eszembe jutnak, boldogságot érzek. Látom, hogy a változást és a fejlődést teremtem, és ezek sikere bennem van. Olyan energia vagyok, ami változik és alakul, ami, ha kell szétesik, hogy aztán újra rendeződjön. És ezen transzformációk során van ami mégis állandó: a szeretet és az öröm. Ezt érzem minden szent pillanatban, amikor a napfény az arcomat simogatja és hálát adok a létezésemért.

Az Angyal érintése

Egy sötét labirintusban bolyongtam, nem találtam a kiutat. Bármerre mentem, mindenhol falba ütköztem. Hideg volt és fáztam. Minél mélyebbre hatoltam a tudatalattimban, annál kevésbé találtam a kiutat. Kétségbeesetten néztem körbe, bárcsak segítene valaki! De csend volt. Aztán jött egy ember és pofon vágott. Félve nyitottam ki a szemem, ő már sehol nem volt. Előttem egy tükör állt, s én néztem, ahogy a kétségbeesés és a rettegés kiül az arcomra. Néztem az arcomon az idegen tenyér nyomát, és semmit nem értettem.

A tükörben megláttam egy fénypontot, éreztem, ahogy hív, de féltem, rettenetesen féltem. Úgy éreztem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, féltem, mert nem tudtam, hogy mi történik velem. De a fény még soha nem hagyott cserben, így lassan megindultam felé. A tükörben szikrázott és bátorítóan hívott anélkül, hogy egyetlen hang is megtörte volna ezt a végtelen csendet. Megérintettem a tükröt, anyaga ruganyos volt, tudtam, hogy van valami a másik oldalon, de nagyon féltem átlépni a tükör másik oldalára. Magam mögé néztem, az egyetlen biztos pont az életemben ez a fénysugár volt, mögöttem hideg sötétség, árnyak és szenvedés és mély szeretetlenség. Arra gondoltam, mit veszíthetek? Ezt itt mögöttem? Talán nem lenne jobb, ha ezt itt mind tényleg elhagynám végre?

Megremegett a lábam, ahogy a testem megérezte, döntöttem. Ólomsúlyúnak éreztem a mozdulataimat, valami a sötétben visszatartott, azt súgta, hogy hozzátartozom, de én már csak előre néztem, én már csak a fényt láttam. Lehunyt szemmel álltam a tükör túloldalán, azt mégis éreztem, hogy könnyed vagyok, s melegséget éreztem. Kinyitottam a szemem, és hunyorogni kezdtem attól a hatalmas fénytől, amiben álltam. De nem kellett olyan sok idő, hogy a szemem a sötétség után megszokja a fényt. Ahogy lendítettem a kezem, éreztem, hogy sokkal könnyebb, a vállaimat nem nyomták a terhet. A tükör túloldalán hagytam - gondoltam. Megfordultam, hogy a tükörbe nézzek, s egy gyönyörű, szeretetteljes, szelíd nőt láttam benne. Figyeltem, ahogy együtt mozdul a kezünk, lágyan és kecsesen. Oldalra billentettem a fejem, s ő is az övét. Azonnal megértettem, hogy ő és én ugyanazok vagyunk. Láttam, ahogy értetlenül nézzük egymást.

Egy Angyal érintette meg finoman az arcomat, simogatása a legszebb szeretet volt, amit valaha tapasztaltam. Mosolygott és én megéreztem, hogy milyen sokat jelentek neki. És abban a pillanatban tudtam, hogy ki ő és tudtam, hogy mindig velem volt, és marad is, még akkor is, ha azt hiszem, hogy egyedül bolyongok a sötétben. Az arcomat a tükör felé fordította, s újra láthattam azt a lányt, akiről eddig azt hittem, hogy én vagyok. A labirintus fogságában kereste a kiutat, miközben drága Angyala végig beszélt hozzá, és nem hallotta. Kérte, hogy segítsen neki, de a válaszát már nem hallotta...

-     Görbe és torz tükörben nézted idáig magad. Itt az ideje, hogy tisztán láss! – mondta szelíden - Azzal nem segítesz sem magadnak, sem másnak, ha elrejted az erődet. A legnagyobb erő önmagad szeretete.

A tükörben újra ezt a számomra idegen, mégis bájos nőt néztem. El akartam raktározni minden arcvonását, hogy így emlékezzek rá, magamra. Ha lehunytam a szemem, az a másik kép még erősebb volt. Az Angyal újra megérintett, most a hajamat simította végig, egy leheletnek nagyobb súlya van, mint ennek az érintésnek, mégsem lehet nem felismerni egy Angyal érintését. S én nem értettem, hogy nem vehettem észre, mikor jelezni akart.

Tudtam, hogy ő türelmes velem. Az érintés nyomán a hajam fényesebben ragyogott, mint a szikrázó nap. Megéreztem a lehetőségeim határtalanságát és emberi létezésem megannyi csapdáját. Ezentúl még jobban kell figyelnem. És emlékeznem kell erre a csodálatos nőre, hogy ez én vagyok. Amikor a mélybe rántanám magam, s az önvád szívtelen korbácsa csattanna újra rajtam, emlékeznem kell, hogy én egy különleges létező vagyok. Szeretet mentő vagyok.

Valentin napi történet I. rész

Álmomból ébredtem, egy férfi hangja hívott

Csodálatos zengése útra csábított.

Nem tudtam, merre induljak, hol keressem

Csak mentem arra, amerre őt hittem.

Egy őserdő mélyére jutottam fázva, dideregve

A hangja elhalkult, nem érintett hűs lehelete.

Az úton hozzá faágakba akadtam

Szabadulásomért cserébe a véremet adtam.

A tövisek szúrták az arcomat, ahogy harcoltam ellenük

A könnyem mossa tisztára mély sebük.

Bolyongtam az erdőben, mindenhol őt kerestem

De az illúziók elvakították tekintetem.

Nem láttam többé Őt magam előtt

Megannyi hamis álarc csillant meg, feledtetve őt.

Most újra hallom a hangját, bársonyos dalt dúdol

Újra útra kelek, hogy sorsom érjen utol.

Magamra nézek, megviselt a bolyongás

Megannyi seb, fájt az elmúlás.

Lerogyok egy fára, az erőm elhagyott

Szabadulásért imádkozok.

Reccsen egy ág, felnézek bátortalanul

Szememet rabul ejti egy fekete párduc.

A félelemtől megfeszül testem minden izma

Ott állok előtte lélegzet visszafojtva.

Kecsesen felém sétál, puha lépteit elnyeli a föld

Leül előttem, tartása magasztos, fennkölt.

Szívem a torkomban dobog, szemem lehunyom

Várom a beteljesülést, életem feladom.

Érzem a leheletét az arcomon

Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon.

De ő a homlokát a homlokomhoz érinti

Közösek az enyémmel az ő emlékei.

Bátortalanul megsimítom a fejét

Magamhoz ölelem őt, az erejét.

Egy vagyok vele, egy az erejével,

Az utamról semmi nem téríthet el.

Tudom merre induljak, hogy találkozzam Vele

Ott leszünk mindketten, egy pillanat műve

Nem számít a sok seb, nem számít a hosszú út pora

Csak az, hogy együtt érjünk oda.

Valentin napi történet II. rész

A fiú egy kedves dallamot hallott a távolból

Megbabonázva állt a szirén hangjától.

Útra kelt hát, hogy megtalálja

Kinek ilyen varázslatos a hangja.

Egy sivatagon át vezetett az útja

Ellepte őt teljesen az út pora.

Kiszáradt a szája, s felrepedt

Szikár volt a táj, ahol megrekedt.

Szomja olthatatlanná vált, míg kereste a Kedvesét

Egy délibáb alakja nyújtotta felé a kezét.

A boldogság és kiút illúzióját adta neki

S a fiú el kezdte követni.

Körbe körbe jártak a sivatagban

S ereje egyre csak fogyott a nap ragyogásában.

Néha kétségbeesetten üvöltött, de senki sem hallotta

Ha összerogyott tehetetlenül, a homokot markolta.

De a homok megannyiszor megszökött kezéből

Ahogy a szirén hangja is néha eltűnt az életéből.

Egy oázisra vágyott, újra vizet akart inni

Ahogy az ajkához ér, újra akart érezni.

Megtépázta őt a kietlen semmiség

Szikár alakját megtörte a kétség.

A fiúból férfivá érett,

Egyre jobban vágyta a gyógyító éneket.

Egy elhagyatott kopár, sziklás részre ért

Vágyódott az igaz szerelemért.

Az egyik kiugró szikla ágaskodó peremén

Egy farkas figyelte ingadozó léptét.

A férfi torka összeszorult, ő lesz a prédája ma még

A farkas megindult, a föld visszahangozta minden léptét.

S a férfi támadott, ha már harcolnia kell

Nem adja magát könnyen meg.

A farkas leteperte, s vállra fektette

A férfi azt érezte, mindenét elvesztette.

A farkas egészen közel hajolt az arcához

Szeméből kicsordult egy könnycsepp a férfi ajkához.

S ő megérezte újra a víz ízét,

S ráeszmélt, hogy a farkas neki segítség.

Mélyen a szemébe nézett

S az erejük egymásba égett.

Valentin napi történet III. rész

Egy sokat megélt férfi állt kezében az újsággal

S egy sokat tapasztalt nő hajában egy virággal,

Lágyan suhant át az utcán, gyönyörű napsütésben

A fény rajzolta alakját a messzeségben.

De a férfi szemét már rabul ejtette

Kirajzolódni készülő angyali sziluettje.

S egyre hangosabb lett a szirén éneke

Ahogy a nőt figyelmével kísérte.

S a nő meghallotta a férfi bársonyos hangját

Lelkének vonzó, csodálatos dallamát.

S a fejét egy érintés odafordította

Ahol a férfi a falat hanyagul támasztotta.

A tekintetük összeforrt ezen a különleges napon

Lelkük felismerte egymást szabadon.

S ebben a mágikus pillanatban varázsütésre

Szerelem gyúlt a szívükben. 

Lágy balzsamként simogatta őket a szerelem

Gyógyírként hatott a régi sebeken.

A férfi egyetlen érintése, halk szava

A nőt biztonságban tudta.

A férfi a kezét nyújtotta, a nő megindult feléje

Keze beleolvadt a férfi érintésébe.

Elhalványodott a körvonaluk

Egymásba olvadt szelíd lényük.

A szerelem édes illata körbelengte őket

Szívükben újraélesztette az elhalt reményeket.

De lelkük kitartó hangja addig zengett

Míg az álomból végre felébredtek.

Lelkünk között az erős kapocs

Elvezetett minket egymáshoz.