Merre tart bennem a világ?

Amikor nehezebb kihívásokkal találom magam szemben, először megijedek. Görcsbe rándul a gyomrom, hogy hogyan fogok jól válaszolni a hívásra. Ugyanaz a félelem kapcsol be még mindig, mi van, ha nem vagyok elég jó. Ezt az érzést már jól ismerem, ha jön, sóhajtok egy nagyot és felveszem a kesztyűt. Már tetten érem könnyedén. A legutóbbi alászállásomkor azt hiszem a nagy részét át is égettem magamon. Gyötrelmes találkozás volt, ilyen nagy fájdalmat régen nem éreztem már.
Megint egy nehéz szakaszt hagytam magam mögött, s mint egy felfelé haladó spirál tekeredem tovább. Olykor a spirál nem felfelé halad, hanem körbe-körbe, de minél tudatosabban élem meg a napjaimat, annál könnyebb elcsípni ezeket az ismétléseket.
Ekkor eljutok oda, hogy nem szabotálom tovább a saját életemet, szabad folyást engedek az élet áramlatának. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Ezekben az időkben, amikor elengedem a gyeplőt, nagyon sok minden történik velem, nagyon intenzíven élem az életet, sok tanítás érkezik. Igyekszem ezeket tudatosítani magamban, s nagyon szeretném mindegyiket fénnyé tenni. De ez mind csak akkor derül ki, amikor az élet megméri a tudást, ami benned van. Tudod-e ezeket a tapasztalatokat a magad javára fordítani, avagy az adott témában futni kell-e még egy-két kört. Amikor benne vagyok a történésekben, akkor nehezemre esik örülni a fájdalomnak, de ez így van jól. Ha fáj, az egyetlen, amit tehetek, hogy megengedem magamnak azt, hogy fájjon. Aztán pedig, ha az utolsó hajszálamon is végigért ez az érzés, a zsigereimben mártózott meg, akkor felállok. Büszkén, felszegett állal az Ég felé nézek, utoljára beleszagolok ebbe a dohos, mély, sértő fájdalom-szagba, majd kifújom magamból. Elindulok előre. Hátranézek, hogy lássam, mi az, amit magam mögött hagyok. El kell távolodnom egy kicsit, hogy legyen rálátásom arra, hogy mi történt velem.
Ahogy a távolból szemlélem azt a stációt, amit elhagytam, már nem tűnik olyan félelmetesnek, már nem akarom eltaszítani magam mellől. Megszerettem, mert megismertem. Megnéztem a gyökerét, tudom, hogy miből táplálkozik. Nem akarom kiszakítani többé magamból. Visszasétálok, és szívem szeretetével feldíszítem ezt az oltárt. Van rajta rózsa, liliom, selyemszalag. Szeretettel nézem, s tudom, hogy a félelemnek ez a formája már nem tér vissza az életembe.
Ahogy távolabb emelem a tekintetem, pontosan meg tudnám mondani, hogy mivel lesz még dolgom, hiszen látom a stációkat, látom, hogy melyik dísztelen. S amelyik halvány, s a szeretetemnek semmi nyoma, na azzal az érzéssel, biztos, hogy találkozom még. Biztos, hogy mély alászállás lesz, de hiszek benne, hogy meg tudom majd szelídíteni. Hiszek benne, mert látom, hogy már sokszor sikerült. Nem futok többé versenyt az idővel, nem támasztok elvárást magamnak, hogy mikor kellene ennek megtörténnie. Egyszerűen beérem annyival, hogy tudom, hogy találkozunk még, s akkor ott lesz bennem erő, hogy szembenézzek az érzéssel, s gyengéd legyek hozzá.
Akkor az összes földre hulló könnyemet a Földanyának ajánlom, legyen az övé is az én tanulásom. Ajándékozza másnak is ezt a tudást. Szeretnék én is jó lenni hozzá, és nemcsak azért, mert mindig mindent megadott nekem, amire szükségem volt.