Elengedés

Minden akkor kezdődött. Szikrázóan ragyogott a déli napsütés, de a lágy szellő be-bekacsintott hozzánk időnként. Fáradt voltam, sok terhet cipeltem a vállaimon. Nehéz időket éltünk. Még nagyon fiatal voltam, és már mennyi mindent láttam. Már fel kellett volna készülnöm arra, hogy Ő távozik közülünk, de nem bírtam elfogadni ezt. Nem akartam foglalkozni vele. Aztán eljött ez a reggel, amikor azt hittem, hogy csak egy újabb gyönyörű nyári nap, azt hittem mindössze csak annyi fog történni, hogy Édesanyám szülinapjára készülünk.
Fura és kegyetlen érzés volt egy szobában ülni a halállal. És Ő már mozdulatlan volt. Feküdt az ágyon, s körülötte mindenki sírt. Az én arcomról is potyogtak a könnyek, de mintha a távolból nézném, hogy mi történik. Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Annyit imádkoztam, hogy visszafordítsam azt, amit nem lehet. Bármit odaadtam volna az Égnek azért, hogy tovább élhessen, de Ő kellett.
Eddigi életemben soha semmi nem fájt még ennyire, s aztán vége. Nincs tovább. Álmaimban néha még meglátogat, mindig boldog és mosolyog. Sok idő, hosszú évek teltek el azóta. Ma már tudok róla beszélni, de akkor ott, bezárkóztam. Ellöktem magamtól mindenkit, nem akartam több fájdalmat.
Az elengedés nekem hosszabb folyamat, és nagyon sok el nem sírt könny van a szívemben, mert volt, hogy nekem kellett keménynek lennem, hogy más támasza lehessek. Az arcom megkeményedett, de a hideg márvány alatt tombolt bennem az üvöltő gyerek, aki gyászolni akarta azt, akit ennyire szeretett. Nem engedtem neki. Állandóságot akartam az életembe, nem akartam új embereket beengedni, mert nem akartam őket elveszíteni. De mindezt akartam.
A szeretetnek nem lehet falat állítani, azon is átszivárog a finom esszenciája. S amikor legkevésbé számítasz rá, barátokra lelsz. Segítitek, támogatjátok egymást az életben, együtt álmodtok álmokat. Aztán, amikor a legkevésbé számítasz rá, rajtad üt az elválás órája. Az éjszaka leple alatt oson a szobádba, és hiába küzdesz ellene, alul maradsz.
Egy barát elvesztése újra ugyanazt az érzést hozta elő bennem. Egy fagyos kéz simítja szívemet, és annyira küzdök ellene, nem akarom, hogy a marok rászorítson. Nem szeretnék megint keményebb lenni. Már elsírom a könnyeimet, könnyebben engedem el, mert tudom, hogy legalább néha láthatom. Könnyebb most így nekem, ha örökre távozna, talán belehalnék megint egy kicsit. S talán még a remény apró, pici csírája, a szívem legeldugottabb sarkában ott éledezik, hogy tudunk még egymással tiszta szívből, sérelem nélkül beszélgetni.
De így, vagy úgy, nehéz az elengedés. Szívet próbáló, olykor gyötrelmes. Olykor érezzük, hogy ideje és helye van, olykor pedig csak lesújt, mert nem számítottunk rá. De ezeknek a nehéz elmúlásoknak szívből sosem tudok majd örülni. Hálás vagyok a tapasztalatért, a tanulásért, de mindig szomorú vagyok, ha eszembe jut. Ettől függetlenül nem bántam meg soha, egyetlen döntésemet sem, mert azok miatt váltak életem részeivé ők is, és még sokan mások, akik velem vannak.
S ha fáj, hogy elveszítettem valakit, odafordulok ahhoz, aki még velem van. Ez segít, hogy gyakran tudtára adjam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Mert így nem kell majd később azon vívódnom, hogy mindent elmondtam-e, hogy tudják-e, hogy hogyan érzek.
A nehéz emlékeim között megbújik a szeretet, nincs harag, nincs düh. És ez az, ami erőt ad. Nehéz úton jöttem idáig, de mélyen értek meg bennem ezek a szavak: szeretet és elfogadás. A legféltettebb kincseim, de nem ásom őket mélyre, szétszórom ezeket a világban. Nem birtokolhatok többé semmit, csak tárt karral, alázattal mehetek tovább. S mikor sikerül, megpihenek egy pillanatra...