Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Ugyanolyan halott volt a lelkem. Lassan készülődtem. Dolgoznom kellett, de kedvtelen voltam. Egyforma napokat éltem, kevés s csak néha felröppenő élvezettel, mi később visszarántott a mélybe. Indulás előtt a férfit néztem, aki mellett minden nap ébredtem. Kedveltem őt, ismertem régről. Nem volt meglepetés, nem volt szenvedély. Aznap nem sejtettem, hogy életem megváltozik, és minden, ami régen fontos volt, az a porba hull és én eltiprom örökre.
Ugyanolyan este volt, mint bármelyik előtte. Unottan végeztem a dolgomat, fagyos, hideg mosoly ült az arcomon. A megszokás mosolya ez. Azt várják tőlem, hogy mindig vidám legyek. Az életem része lett, hogy megfeleljek a külső elvárásoknak. De ott, akkor történt valami. Bőrömet égette egy tekintet, szememet vonzotta egy szempár, fejemet felemelte egy láthatatlan kéz. S Te ott álltál. Döbbenten néztelek, mintha ismernélek már. Pedig akkor láttalak először. Szívem úgy dobogott, pulzusom ugrált, a gyomrom összerándult: lelkem felismerte lelkedet. Csak néztelek, s nem tudtam a szemem levenni rólad. Rabul ejtettél egy pillanat alatt. Az én szívemet! Amit olyan mélyen elzártam már rég, amiről azt hittem, hogy nem él benne szenvedély. S a szenvedély lángját láttam a szemedben, ami visszavonhatatlanul lángra gyújtott.
Ma sem értem, hogyan történhetett. A félelem vas fogai tépni kezdték a bőrömet, elfordultam, s megtagadtam ezeket az érzéseket. Álmatlanul hánykolódtam éjjel az ágyban, de Te már ott voltál, s nem tudtam többé menekülni. Tudtam, hogy Te vagy az, akire vártam, akiért a szívem dobbant, akiért ide jöttem. De a félelem hidegre fagyasztotta ereimben a vért, s egómmal szövetségben pusztították e gyönyörű és mesés pillanat élményeit.
A férfivel, akivel éltem, a kapcsolatunk lassan, csendben meghalt. Ragaszkodtunk hozzá még egy kis ideig, aztán elváltunk csendesen.
Többször láttalak azóta, köztünk minden pillanat élt. A sors fintora, hogy amilyen erősen és bátran viseltem az élet megpróbáltatásait, ebben a helyzetben gyáva voltam és gyenge. Még ma is látom, ha rám nézel, hogy szemed némán kérlel, azt érzed, amit én. Te is képtelen vagy rá, hogy felém lépjél. Csak nézlek némán, ha látlak, s ennek a pillantásnak olyan értéke van, mesél és csak mesél, régi legendákat, közös élményeket, valahonnan egy másik életből.
Ma már nincs jelentősége, hogy egykor volt egy szempár az éjszakában, ami öntudatlanul ébresztette fel bennem a Nőt. Nincs már jelentősége, hogy hitem olyan erős volt, akár egy kőszikla, és hogy hittem a szerelmünkben. Ma már csak a fájdalom maradt, a lemondás, s a börtön, amibe magamat zártam, s amibe Te is bezártad magadat, közel hozzám, hogy jól lássalak. Nincs annál kínzóbb magányosság, mikor a bizonyosság lakozik lelkedben, hogy tudod, ki a párod, a lelki társad, de képtelen vagy mozdulni felé. Abban a pillanatban, ha megtennéd, lábadat súlyos nehezékek kényszerítik maradásra, ha nyitnád a szád, elfogy a szó, nincs hang, csak csend.
Boldogtalanságba taszítottuk egymást mi ketten. Gyávák vagyunk. S a félelem hangos kacagására ébredek reggel, diadalittas mosoly ül az arcán, ahogyan pusztítja a lelkem virágoskertjét és látja önnön fényes győzelmét. Az egóm fényes, díszes bált rendez, hangosan mulat. Szánakozóan nézi szívemet a rácsok mögött. S szívem némán tűri akaratomat, s, hogy mennyire szenved, onnan látom csak, hogy néha legördül egy könnycsepp rajta, mély barázdát hagy benne. S csak a szívem tudja már, az eszem még nem, hogy milyen árat fizetünk ezért.
Még gondolok Rád, még gondolok az éjszakára, még érzem pontosan úgy, mint akkor, hogyan perzseli a bőrömet a tekinteted, hogyan éreztem meg akkor azt, aki benned él, aki Te vagy. Néma a gyászom, nem tudja senki, milyen különleges voltál nekem. Az udvaron állok, ások egy gödröt, jó mélyet, hogy mindent elfedjen. Alig bírom emelni az ásót, de elszántságom továbbhajt. Az összes élményt, s mindent, amit Te jelentesz nekem, eszelősen szóróm a földbe, s temetek el mindent olyan mélyen, ahogy csak lehet.
S nem sokkal később, mikor arrafelé járok, mikor már nem gondolok erre a fájdalomra, mert jó mélyen eltemettem, látom, ahogyan egy virág bontogatja szirmait a földben. S döbbenten eszmélek rá, hogy mit tettem magammal, mit dobtam el félelemből. A fájdalom, a csalódás, a magány, a keserűség, a lemondás tetején képes egy gyönyörű virág kinyílni, egyetlen csodás, mesebeli pillanatból táplálkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése