Mesemondók kora

Ha egy történetet el kell mesélni, mindig akad egy szorgos kéz, ami leírja a történteket. De ez a kéz mindig szubjektív, így az elmesélt történet az ő meséje lesz. A saját szemüvegén keresztül nézi a világot, és ezt a történetet is.
A nagy mesemondók kora már lejárt, de élnek közöttünk olyanok, akik át akarják örökíteni a személyes történetüket. De mint minden, a jelen valóságban, eladható kell hogy legyen. Talán még a mesemondó nem tesz hozzá és nem vesz el, s talán maga az író sem, ők hisznek a történetben, hisznek a mese erejében és a szavakban. Nem akarnak mást, csak sorsukat beteljesíteni. Mindenki más azonban, akinek nincs tehetsége, nem tudja, hogy mihez kezdjen, és akar egy szeletet az ő tortájukból. A mesélő és az író (ha nem egy és ugyanaz a kettő) adnak neki belőle szívesen. S még több kéz nyúl feléjük, még többet akarnak tőlük.
S mire a művész észbe kap, már sehol nincsen az a történet, amit ő életre szeretett volna kelteni, de helyette egy eladható, feltupírozott illúzió készen áll.
Ezeknek az embereknek azért van munkájuk, mert mi nem akarjuk a valóságot látni. Szeretnénk egy mesevilágba belecsöppenni, kiszakadni a valóságból és ábrándozni. Nem lehet azonban mindig behunyt szemmel járni! A valóság van, hogy sokkal csodálatosabb és szerethetőbb, mint az illúzió. Azért mert igaz és igazi. Mert nem tökéletes, hanem emberi. És ettől olyan szép. A szereplői mi magunk vagyunk, az igazi emberek, nem járunk maszkokban, amit egy díszlettervező kényszerít ránk. A magunk egyszerű szépségében úgy vagyunk jók, ahogyan vagyunk.
S a történeteink is úgy jók éppen, ahogyan vannak. Nem kell színezni azokat, nem fontos, hogy peregjen a dob, ha a mesélő belekezd. Nem kell, hogy nagyközönség hallgasson, az is elég, ha kevesen figyelnek oda, s ők mesélik tovább, terjed szájról szájra. Nem számít a külcsíny, amibe szakemberek próbálják belepasszírozni az én történetemet, mert nem az a fontos. Csak az számít, hogy mit szeretnék elmondani, s mennyire tudom őszintén önmagam mélységét feltárni.
A mondanivalóm úgyis megtalál. S a te mondanivalód rám talál. Nem kell keresnem, kutatnom. Csak engedni, hogy megérkezz az üzeneteddel. S minél több igaz szívű mesemondó jár majd köztünk, úgy hoznak minket embereket közelebb egymáshoz. Már nem a távolmaradás lesz a cél, nem emelünk falakat magunk és mások közé, hanem az, hogy meghalljuk, hogy a másik is ember. Hogy ő is ugyanazokkal a kihívásokkal áll szembe, mint én. Amikor körbenézünk, embereket látunk újra, nem a frusztrációink által kreált démonokat. Megtartjuk egymást és segítünk egymásnak. Nem adjuk el többé magunkat, hanem mindenkinek odaadjuk magunkat. Mert a szeretettel elmesélt történet utat tör magának bárkihez, mert ilyen a természete. Keresi a fényt.