Hív az élet

Most hív az élet. Utat mutat. Finom hangjára rezonál a lelkem dala, s érzem, érzem, ahogyan hív. Most menni kell, s amit eddig tanultam, próbára teszi az élet. S ha van változás, van próbatétel is.

Utazom az emlékek között. S meglátok egy fiatal, önhitt lányt, aki kacérkodik az élettel, s bírja a földi kincsek gazdagságát. Gyűjti a javakat, s mindazt, amit értéknek hisz. Borzasztó giccses máz van az arcán, de senki észre sem veszi. Hát persze, akik körülveszik, ők is hasonló álarcot viselnek. S együtt, harsányan gyűrik az életet, pökhendien fütyülnek a szeretetre, a tánc, amiben összeforrnak egy letűnt kor avas értékeit hordozza magában. Szívem összeszorul e kép láttán, hogy csak sodródik ez a lány a mindennapok között, se célja, se vágya.

S mikor a legkevésbé számít rá, a sors lesújt rá. Mint egy buzogány, úgy csapódik az arcába a valóság, és millió darabra töri szét a márvánnyá keményedett maszkot az arcán. Ott ül, némán, könnyek nélkül, s érzi, amint mocorog benne a félelem, a kétségbeesés, mi lesz vele. Látja, ahogyan a régi élete búcsút int neki, s a forgatag továbbrobog nélküle. Ott ül csendesen egy ágy szélén, s kínok árán kaparja össze minden erejét, hogy kitartson. Magányos, egyedül van, elhagyatottan ebben a fájdalomban. S szíve elnehezedik, s egy hirtelen mozdulattal csapódik az ajtó, kattan a zár, s falak emelkednek a semmiből köré. Bezárkózott, s kihúzza magát. S miközben majd összerogy saját terhei alatt, másnak a támaszává válik. De a lelkéhez vezető ösvényt elmosta, elrejtette.

Ez a lány én vagyok, s mikor legutóbb tette a hitemet próbára az élet, bezárkóztam mélyen önmagamba, egy olyan világba, amit senki nem ismert rajtam kívül. Egy napon aztán bederengett a fény, s lelkem dala újra útnak indult. Még halk volt, s gyenge, de már szólt. S most erősen zeng, már nem halovány, bátor és vakmerő. Erő van benne, igazi, olyan mélyből fakadó erő, amit csak azok ismernek, akik voltak a legsötétebb némaságban, akik megjárták a pokoli önismeret kínzó bugyrait.

S a próba újra a hit és a szeretet. S mindezt megtartani Nyitott Szívvel. Nem bezárkózni, nem összetörni. A legszebb fényemben ragyogni, s szívből elengedni, s elfogadni dolgokat. Az erőt a női gyengeségből táplálni, s a szám ívét arra a megnyugtató, bájos mosolyra formálni, ami azonnal táncba hívja a szemeimet, s közös ragyogásban reményt s bátorságot sugároznak.

Most ez az út, a harcosok ébrednek. Betöltődnek körülöttük a fény és a vállalt feladatok kódjai, megmutatja magát ezer és egy lehetőség. S miközben nyitva a szívem, élesen hallom a dalát, s bátran követem a hívó szavát. A zárkózottság a múlt fegyvere, a bennem élő kisember tétova harca. Többé nem engedhetek neki, mert lelkem akkor boldog, ha szárnyal, s a Földet érinti közben.

A nyitottság a kulcs a hithez és a szeretethez, s ahhoz az élethez, ami a megváltást hozza el. S a szívem dala, ami önfeledten zeng mindig, s énekli magához a lehetőségeket, az embereket, a szeretetet, a vágyaimat. Mert erre tart bennem a világ...