Norma

Abban a szerencsében volt részem, hogy meghallgathattam élőben Bennini Norma című operáját. Izgatottan vártam a koncertet, még sosem hallgattam élőben operát. Elmondani sem tudom, hogy milyen hálás vagyok ezért az élményért.

Az énekesnő bársonyos hangja simogatva ölelt körbe a térben, s olyan fantasztikusan ízlelte és formálta a szavakat, hogy libabőrös lettem tőle. A hangja utazásra hívott, s én örömmel szálltam vele egy letűnt kor mesés világába. A hangja egyre messzebbről szólt, s én egy szenvedélyes örvény tehetetlen bábjaként alámerültem a papnők érintetlen világába. A terem buja, sötét atmoszférája nyomasztóan hatott rám, az édes, misztikus illat helyett, amit vártam nehéz, tömény füst gomolygott körülöttem. Egy elképzelt csodavilág helyett, egy hús-vér valóság kapujában álltam. Egy nő összes valósága tükröződött vissza abban a szempárban, s mégis, szemében hazáig láttam. Csak néztem, és csodáltam, s azt kívántam, bár levenné a fátylát. Bárcsak ne akarná elrejteni az arcát, s benne önmagát. Éreztem a fájdalmát, a keserűségét, megtépázott lelkének minden szívszaggató sikolyát. Éreztem benne egy tomboló, láncra vert oroszlán kétségbeesett üvöltését, fojtogató harcát az elnyomás ellen. Megéreztem azt a feszültséget, amelynek csupán már csak egy szikra kell, s visszavonhatatlanul berobban, s elpusztít mindent maga körül. Szólni akartam, hogy a benne hömpölygő vad zűrzavar elpusztítja lelkének finom eszenciáját, de szám némán tátogott csak, s ő mégis tudta. Szemét könnyfátyol borította, mint reggeli dér a kertek vidám zöldjét, s egy könnyű fuvallat lágy érintése szabad folyvást engedett a mélyen és titokban őrzött fájdalmaknak. Mint egy kietlen, ősi szárazságot, úgy szomjazta ez a test a könnyek hívó szavát, s új élet lüktetett bőrén, amint a tiszta víz elmosott minden hitványságot, minden keménységet. Szabad útja volt, többé nem volt megállj, arra folyt, amerre a lélek táncolta útját, s egy mélyen zengő hang most magához énekelte. Távolból derengett a nászba hívó tánc puha morajlása, s a nő szívébe éles fájdalom nyílalt, mely sebes villámként tükröződött vissza a szem mélységében. Papnők érkeztek sorban, s fékevesztett táncuk majdnem elsodorta a nőt, fátylaikkal felkavarták a levegő állandóságát, megannyi szikra pattogott körülöttük, mint egy heves tűzijáték őrült zihálása. A teremben e táncból egy tátongó örvény körkörös zsibbasztó üteme őrjöngve hívta önmaguk pusztulásába a papnőket. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a nőt, aki lehunyta szemét, s engedte, hogy az örvény magába szívja, erejét elvegye, s testét hamuvá porlassza.

A teremben újra csend, és béke volt. Szívem hevesen dobogott, alig mertem a szemem újra kinyitni. De láttam a nőt! Ott volt! Nem halt meg! Szeme nyugodtan, bölcsen fonta magát a tekintetembe. Meg akartam érinteni, hogy tudjam, nem álom volt, amit láttam. Emeltem kezem, s velem együtt ő is emelte. Az ujjam egy hideg anyagba ütközött, éppen az ő ujjával együtt. Az arcomhoz nyúltam, melyet egy fátyol borított. S újra belenéztem: a tükörbe. S ott volt a megértés a nő szemében. A kezem a fátylat markolta, s lehúztam arcomról. Nem akartam többé viselni.

Hangos taps és éljenzés rázott fel az önkívületi állapotból. Az operában ültem, halántékomon egy izzadtság csepp gördült alá, szabálytalanul lélegeztem. A színpadot néztem, az énekesnő bölcs szemében mély megértés csillant. Aztán felálltam én is, és mosolyogva, megkönnyebbülten tapsoltam. Aznap este sokáig ültem még kint a szabadban, az égbolt mélységét csodálva. Hasonló mélységet tapasztaltam meg a lelkemben, amiről nem is álmodtam, hogy létezik. Olyan mélység ez, amely különleges hangulatot teremt, s egy szavakkal alig leírható, misztikus élményt ad. Ez az a mélység, amiért érdemes embernek lenni, azt hiszem.