Nem olyan régen barátaimmal megnéztünk egy filmet, s abban a tudatalatti feszítő tartalmát egy gyorsan süvítő tehervonatként ábrázolták. Ez a jelenet nagyon megfogott. Napok óta azon morfondírozok, hogy vajon nekem van-e ilyen tehervonatom, s ha van, akkor mit szállítok rajta?
Ma reggel ziláltan ébredtem fel, a válasz álom formájában érkezett. Az én tehervonatom a tudatalattimban őrült tempóval száguld és nem az a fontos, hogy mit szállít, hanem az, hogy ki vezeti. A reggelem mélyen eltemetett múltba torkollott, olyan képeket idézett fel, amelyeket már régen elfelejtettem, és amelyektől már távol akartam tartani magamat.
Ha őszinte akarok lenni, valójában számítanom kellett volna ezekre az emlékekre, most, hogy kívülről figyelem az eseményeket. A kiindulópont egy kineziológiai oldás, amiben visszatért és lágyan megérintett a múlt. Szinte az első pillanattól kezdve azonnal újraéltem az érzelmi sokkot, és testemben a fájdalom a már jól ismert pontokon szaggatni kezdett. Amikor rá gondolok, akkor a mellkasom nehéz lesz, de most zsibbadás, belső remegés és hidegrázás kísérte. Az oldás végére kiderült, hogy egy mély kudarcélmény munkál bennem, s belülről mar, s próbál valahogy kijutni. Az eddigi oldásaimtól eltérően erről most próbáltam nem tudomást venni (van egy gyógyulási naplóm, amelyben vezetem a felismeréseimet, az érzéseimet, a reakcióimat, amelyek egy gyógyítás, vagy egy oldás során felszínre kerülnek, de ezt az oldást a mai napig nem írtam le) és a téma kényessége miatt igyekeztem minél távolabbra hessegetni az Ő fájó emlékét. Ezt az álmot megelőzően érkezett egy másik, egy akkor még teljesen értelmetlen álom. Egy dupla homokórát loptam el benne. Az egész álom zűrzavaros volt, de ez a momentum megragadt bennem. Akkor még nem értettem, most már tudom, hogy még időt akartam lopni magamnak, de az idő elfogyott.
Az az idő fogyott el, amit eddig arra használtam, hogy halogassam a rendezetlen ügyeimet. Az érzelmi tisztulás ösvényén elfelejtettem megengedni magamnak, hogy kimutassam azt, mennyire megviselt, mennyit elvett belőlem ez az érzés, amelynek az árnyai itt kísértenek még, de az erő már kiveszett belőlük. Gandhi azt mondja: „A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága". Én mindig azt hittem, hogy bátor ember vagyok, s most kiderül, hogy a saját tehervonatom majdnem halálra gázolt. Mennyivel bátrabb a vonat elé állni, s a vezetőjének a szemébe nézni, s kimondani: „Bocsáss meg, hogy a tudatalattim ilyen sokáig fogva tartott, bocsáss meg, hogy nem tudtalak elengedni. Szeretettel olvasztom fel a nálam ledermedt lélekrészedet, hogy te is teljes életet élhess”.
Az arcomon a forró könnyek valóban felolvasztják azt a jéghegyet, ahova az Ő emlékét fagyasztottam be. Alakja egyre halványabb lesz, ahogyan távolodik, hogy megérkezzen saját egységébe, teljességébe. Már tényleg csak egy emlék, egy a sok közül, talán még kedves is számomra. Nem élhettem úgy az életemet, hogy még nem adtam vissza Őt teljesen. Nem élhettem úgy az életem, hogy még megtartottam magamnak egy kis darabot belőle. S most, hogy szabadon engedtem, mégis itt van egy kedves emlék, ami már nem akar belülről elpusztítani, hanem kedvesen, örömmel simogat. Már nem fáj a mellkasom, ha rá gondolok. Újra béke van bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése